Egy vad kacsa Bicskéről

A Tisza vezére elment Bicskére. Egyedül. Nem, mint a három szabó legények, így hát nem is ült fel a bicskei kecskére. Jobbat talált ki. Azt mondta, idézzük: „Amikor a Fülöp-szigetekről idehoztak több száz munkavállalót, és elhelyezték őket mindenféle pénz és ellátás nélkül budapesti munkásszállókon, akkor másnap a budapesti állatkertben nagyon sok kacsa eltűnt. És aranyhal. Mert ezek az emberek éheztek, és ehhez folyamodtak.” A bicskei kacsabejelentő később ezt úgy módosította, hogy az Állatkert előtti Városligeti tóra gondolt, amikor a kacsavadász és aranyhalhalász filippínókról beszélt.

Érdekes ez az időről időre visszaköszönő filippínózás. Ennek nem feltétlenül rasszista felhangjára kell figyelnünk most, bár az kétségtelen, hogy az a néhány ezer vendégmunkás, aki a Fülöp-szigetekről jött el Magyarországra dolgozni, küllemében jelentősen eltér a Kárpát-medencében megszokottaktól.

A területét tekintve a miénknél háromszor nagyobb szigetországban tízszer többen élnek, mint nálunk. Százmillióan. Közülük érkeztek be, szigorú szabályok szerint, előre meghatározott időre – ez általában legfeljebb két év –, kizárólag magyarok által betöltetlen állásokra a vendégmunkások. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ők nem a Nyugat-Európában tobzódó illegális bevándorlókhoz tartoznak. Derekasan dolgoznak a gyárakban, a tehenészetekben, pakolják az áruházak zöldségespultjait. A fizetésük nagy részét hazaküldik, és naponta interneteznek távoli családjukkal.

A Bicskén magyar vadkacsákért aggódó illető bizonyára nem gondolt bele abba, hogy mivel járhat egy fővárosi kacsavadászat. Képzeljük el. Szomorúan sétál a filippínó vendégmunkás a Városliget szélén. Éhes. Igazából az állatkertbe akart bemenni, ott ugyanis igen sok élelmül szolgáló állat van. Ráadásul ketrecekben, így hát nem is kellene különösebben a megfogásukkal bajlódni. Milyen szép is lenne, néhány galambnak vagy fácánnak kitekerni a nyakát, a hátizsákba dugni, és elégedetten elindulni hazafelé.

A kapu melletti nagy kőelefántok azonban már a szigorú tekintetükkel is megfordulásra kényszerítik, nem beszélve arról, hogy az állatkert zárva van. Ekkor veszi észre a műjégpálya melletti tavon úszkáló vadkacsákat. Előveszi a csúzliját. Keres egy kerek kavicsot a sétányon, és hopp, már le is terítette a legnagyobb kacsát. Már csak bele kell gázolnia a tóba, és kihozni a zsákmányt. A vizes madarat a tescós szatyrába dugja, és elindul a szállása felé. Az jó messze van, valamelyik külvárosban.

Az ellátatlan, kizsákmányolt és kiszolgáltatott – ilyenek a bicskei embervédő szerint – filippínó átbuszozva-villamosozva a fővároson, szomorúan lép be munkásszállója ajtaján. Van abban konyha, hálószoba, laptop az otthoniakkal való beszélgetéshez, de a legfontosabb a mélyhűtő. Ide rakja ugyanis az éhező filippínó mindennapi zsákmányát, a városligeti vadkacsát. Előtte, persze meg kell nyúzni, ki kell belezni, vagyis előkészíteni a fogyasztásra. Miután ezzel végzett, azon spekulál, hogy másnap, munka után az étrendet színesítendő, valami halat is beszerez majd a Városligeti tóból. Elégedetten csapja le a színültig tele hűtőláda fedelét.

Így képzelheti el legalábbis az éppen Bicskén tündöklő ellenzéki pártvezér. Az nem zavarja, hogy egy fia kacsa eltűnéséről sem tud senki. Azt viszont a kacsaügyi érdeklődő könnyen kiderítheti, hogy a filippínók magyarországi megjelenése óta jó néhányszor felrepült a hír, mi szerint például Szombathelyen vagy Sárváron levadászták a vadkacsákat. Sőt, Zalaegerszegen kicsúzlizták az egész kacsaállományt, amivel milliós kárt okoztak. A történet kiegészült azzal, hogy a rendőrség megtalálta a filippínók hűtőiben a zsákmányt. Minden esetben cáfolták a híreket. Egyben a rendőrök arra is figyelmeztettek, hogy a megalapozatlan állítás alkalmas egy népcsoporttal szembeni előítélet- és gyűlöletkeltésre.

Jobban tette volna tehát a kacsáját Bicskén felröppentő illető, ha nem filippínózik annyira elszántan. Hiszen mégsem egy hírlapi kacsagyártóról beszélünk, hanem az ellenzék miniszterelnök-jelöltjéről.