A pszichológusoktól sokat tanulhattunk arról, hogy a szavaknak, a kimondott szónak nagy az ereje, a közbeszédben használt kifejezéseknek kivált. No meg annak is, hogy ki, milyen tehetséggel „használja” a szavakat, mert azt is tudjuk, hogy a szó veszélyes fegyver. Mi több, teremtő erő is, ezért vigyáznunk kell arra, mit mondunk. Mostanság ezek a figyelmeztetések igencsak leperegnek a „közbeszélőkről”, legalább is jónéhány, magát még tán jó szónoknak is tartó emberről. Egyik messiásunkat például senki sem hallotta még normál hangnemben beszélni, ugyanis kizárólag csak artikulátlanul, ordítva tud megnyilvánulni. Az EU padsoraiban ülő, és rendszeresen megszólalókról is lehetne „Hogyan ne beszéljünk” című könyvet ajándékozni, melyben például azt ajánlanák egyeseknek, hogy szépen mosolyogni is megtanulhatnának, ugyanis nekik csak visszataszító vigyorgásra, vagy inkább vicsorgásra telik. Persze, ami nem megy, azt nem kellene erőltetni, tartja a mondás, ám amikor őket hallgatom, s most nem sorolnám fel, melyik ország milyen poszton lévő embereire gondolok, még az a kis reményfelhő is elfut a fejem felől, amit esetleg a mondandója belém ültetett. A szavak és a mosolyok is árulkodnak rólunk ugyanis, ha beszélünk, s néha még azt is megsúgják, mit gondol az illető, azaz mi van a mosoly mögött. Legtöbbször sajnos azt állapíthatjuk meg, hogy bizony álságos a mosoly, vagy inkább vigyor. Nemrégiben olvastam egy cikket, nem magyar ember írta, mely a szavak szerepéről szólt, bölcsen. Idézek belőle: „Válaszd a szeretetteljes kommunikációt, kerüld a panaszkodást és a panaszkodókat! Ezek ugyanis visszahatnak rád.” Bölcs tanácsok, csak a közéletből éppen, hogy ez hiányzik – tisztelet a kevés kivételnek – a szeretetteljes kommunikáció. Van viszont rengeteg, többnyire jogtalan panaszkodás.
Nem csoda, hát, ha nem igazán hiszünk az álságos mosolyoknak, de ennél is fontosabb az a kérdés, hogy végtére is kire hallgassunk? Olyan korszakba léptünk, melyben ezt nem könnyű eldönteni. Jósol és fenyeget immár minden senkiházi, aki valakinek képzeli magát, csak éppen sosem hallottunk még tőle igaz, megfontolandó szavakat. Szónokoljon akár a megtámadott Ukrajna elnöki székéből, akár az Európai Unió felelősnek mondott pozíciójából, vagy éppen a Magyar Parlament padsoraiból. Oda jutottunk, hogy hiteltelenné váltak a világ önjelölt váteszei és parancsnokai, éljenek bárhol, mert mára már többnyire csak fenyegetésre, acsarkodásra telik nekik, az okos előrelátás hiányzik a repertoárjukból. Talán, mert igazi, őszinte mosolyra képtelenek, szavaik pedig nem hitelesek. Tényleg, kinek higgyünk? A materiális világ, melyben élünk, a hazugságot és az ármánykodást nem bünteti. Egyetlen példa, tekintélyes gyűjteményemből: Még 2022. őszén történt, hogy azt olvashattuk, az EB elnöke, Ursula von der Leyen éppen az USA-ban, a Princeton Egyetemen tartott előadást, s álságos mosollyal, az igazi bennfentest eljátszva azt találta mondani az olasz választásokra utalva, hogy figyelemmel kísérik az itáliai voksolást, s „ha a dolgok nehéz irányba mennek, én már beszéltem Magyarországról és Lengyelországról, vannak eszközeink.” Mármint a dolgok megváltoztatására, törvénytelen hamisításokra a „renitens” országokat illetően. Itt tartunk, ami pedig a szavak erejét illeti, leginkább a tehetetlenség, amit ilyenkor érzünk. Kivált egy-egy ilyen von der Leyen féle arcátlanság, vagy inkább „birodalmi” gőg hallatán. Tényleg, kinek hihetünk? Ki képes még a szavak erejét, az ígéretek tisztességét megvédeni? Kire hallgassunk?
Szerencsére nekünk van kire, hiszen vannak nekünk csodálatos váteszeink. Éppen a minap emlékeztünk Csurka Istvánra. Ami a szavak erejét, és azt a nehéz kérdést illeti, hogy kinek higgyünk, neki mindenképpen. S legyünk büszkék arra, hogy vannak, voltak és remélem lesznek is mindig hiteles váteszeink, például a csodálatos magyar költészet jelesei. S bár már késésben vagyunk, a von der Leyeneket viszont sürgősen felejtsük el.