Lassan most már két éve lesz, hogy a „kegyelmi ügy” fedőnevű drámai történés-sor nyomán egyszer csak a „semmiből” elő lett varázsolva egy „senki”, aki bár „semmit-mond”, ám az előrejelzések többsége szerint mégis „mindent” visz a következő választáson. A semmit-mondáshoz annyit érdemes hozzátenni, hogy ha véletlenül mégis mond valamit ő vagy egy embere, akkor ezt követően a leghatározottabban elhatárolódik önmagától. Mert hiszen mi köze van a választónak ahhoz, hogy kit és milyen elképzelések alapján választ meg. Már legalább is a választások előtt, mert a választások után, már feltéve, hogy győz, úgyis meg tudja majd a választó, hogy kit választott meg, előtte meg minek? Pálóczy Horváth Ádám gyűjtéséből ismerjük azt a kurucnótát, amelynek refrénje így szól „Vezettessed magadat szem-bekötve vakon, elfajult testvéredtűl csinált ál-utakon”.
Alig két hónap van már csak a választásokig, így, ha másért nem, legalább az egzotikum kedvéért érdemes lenne áttekinteni, hogy miként is működnek ezek a „csinált ál-utak”. Noha az ilyen ügyek legfőbb lényege éppen abban rejlik, hogy soha ne lehessen megtudni, hogy mi is történt valójában, azért kellene egy kicsit visszatérni a „kegyelmi” ügyhöz, mert „az van mondva”, hogy ez az ügy olyan indulatokat váltott ki történetünk ismeretlen főszereplőjéből, hogy azonnal az élére kellett, hogy álljon annak a mozgalomnak, amely, legalább is a közvéleménykutatások többsége szerint megnyerheti a 2026-os választást.
Ez a logika tehát azt állítja, hogy a kegyelmi ügy volt az „ok”, és a „semmiből előteremtődés” lett az „okozat”. De pusztán formál-logikailag lehetett ez fordítva is. A „semmiből előteremtődés” feltétlen megvalósítása volt az ok, és e feltétlen megvalósítás igénye szülte meg, provokálta ki a kegyelmi botrányt, mint megfelelőnek látszó ürügyet. Ezt persze aligha lehet bizonyítani, de van két olyan mozzanat (a folyamat mindkét „végén”), ami elgondolkodtató.
A kegyelmi ügy mindhárom igen ismert és elismert főszereplője hivatásának professzionális gyakorlója volt. Életszerű-e feltételeznünk, hogy mindhárman egyszerre (mintegy „összehangoltan”) követték el ugyanazt a végzetes hibát. (Az ilyen esetekre mondta Talleyrand a nagy francia túlélő zseni, hogy ez több, mint bűn, hiba.) Vajon mit gondoljunk egy olyan konstrukcióról, ahol ez lehetséges? Különös tekintettel arra, hogy már közel másfél évtizeden át rendelkezett fölényesen magas választói támogatással, és ez alatt az idő alatt professzionálisan olyan magas szintű államirányítási rendszert hozott létre, ahol ez egyszerűen elképzelhetetlen. De még ha el is képzeljük az elképzelhetetlent, miért nézi tétlenül heteken át a „rendszer”, hogy ezt a talányos, a lehetetlenséggel határos hiba-sorozatot ürügyül használjon egy „senki”, aki a „semmiből” elővarázsolt módon így tökéletesen akadálytalanul foghat bele a rendszer romba döntésére irányuló diverzáns cselekményeibe, amihez azonnal teljes globális támogatást is kap. Vajon hihető-e komolyan, hogy ebben a „nem létező” világerő által több ezer éve tökéletesen uralt világban, ahol ahogy József Attila írja „s így mindenik determinált” ilyen történés-sor „magától” elindulhat, és mint egy gyújtózsinór sorban fel is robbanthat mindent, ami egyáltalán felrobbantható.
Egy olyan világban, ahol mindenről, különösen az úgynevezett „forradalmakról” szinte üvölt, hogy „csinálva” vannak, pont erről az egész magyar politikai rendszert, a „rendszerváltás rendszerét” romba dönteni képes történés sorról kellene elhinnünk, hogy senki által nem szándékolt és nem tervezett, „vak véletlenek” végzetes sorozataként „csak úgy” a „semmiből” jött létre? Vajon nem elgondolkodtató-e, hogy igen rövid időn belül minden „érintett”, minden lehetséges „oldal” és a globális média valóságipari műveinek helyi ügynökhálózata is gyorsan „leállított” az üggyel kapcsolatos minden további kutakodást? Nincs itt semmi további látnivaló, az ügyet megnyugtató módon lezártuk, mindenki felejtse el.
Bár a két oldal azóta is gyilkos módon feszül egymásnak az „ügy” gyors lezárásában mégis teljes volt az egyetértés, mi több az ma is, pedig a kampány utolsó szakaszában igen hatásos csúcsfegyver lehetne, ha vagy az egyik, vagy a másik (esetleg mindkét?!) oldal „Magyar atomként” dobná le az addig tartogatott „bombáját” a mit sem sejtő választókra. És ha már a választóknál tartunk érdemes az egész kérdéskör kapcsán azon is elgondolkodni, hogy világrendszerváltás zajlik. Hihető-e komolyan, hogy egy ilyen drámai, az egész globális hatalmi rendszert átalakító folyamat majd pont a magyar társadalmat nem érinti? És ha belátjuk azt az evidenciát, hogy nagyon is érinti, akkor ez az „érintettség” miben és miként nyilvánul meg? Minek és hogyan kell olyan gyökeresen megváltoznia, hogy minden a régiben maradhasson? (Kicsit ügyetlenül parafrazálva Metternich herceget, aki amúgy nagy tisztelője volt az előbb említett Talleyrandnak.) És ha radikálisan megváltozik minden (márpedig meg fog!), akkor ennek előkészítésében vajon milyen szerepe volt a kegyelmi ügynek, mint „detonátornak”, és vajon milyen globális birodalmi erők által van mozgatva és milyen irányba a most (legalább is látszólag!) gyilkosan egymásnak feszülő két erő. Mennyi a „csinált színjáték” és mennyi a valóságos dráma ebben a Mohács öt századik évfordulóján újra két birodalom (és lokális támogatóik) csatamezőjévé tett országban? És mi a biztosíték arra, hogy most nem hullunk a semmibe, mint fél ezer évvel ezelőtt? És miért van e rövid írásban tucatnyi kérdőjel?