A közös kód

Az Emírségekbe készülök, élnek ott ismerőseim, barátaim. Arabok, oroszok, amerikaiak, szlovákok és persze magyarok is. Amikor az arab ismerőseimmel beszélgettem arról, hogy találkozzunk és érdeklődtem hogylétük felől, jelezték, hogy most éppen problémát jelent a számukra, hogy egy oltást, amit szeretnének beadni a gyereknek, megtalálják halal-formában. Ugyanis tisztátalan módon nem veszik fel az oltást.

Arrafelé az a lényeg mindenben, hogy mi az a közös kód, ami egyben tartja a közösséget, és ki jogosult azt értelmezni. Amikor a szabályok nem puszta szokások, hanem transzcendens rendből levezetett kötelezettségek, akkor az ilyesmi már nem technika, hanem beavatkozás a civilizáció idegrendszerébe.

Nyugati szemmel (egészen mostanáig) ez semmi egyébnek nem tűnhetett, mint kényszeres akadékoskodásnak, ami nem hagy hátra mást, mint rengeteg elfolyó energiát. De rendszerszinten ez valami más: A totális normatív lefedettség igénye. A valóság minden rése fölé szabályt húzni, hogy az élet ne csússzon ki az értelmezési keretből, ugyanis ez valójában közös érdek. A közösség immunrendszere így működik. A „mit lehet” nem egyéni ízlés, hanem kollektív rendfenntartás. Ennek természetesen ára van (merevség, visszaélések, kreativitás- és szabadságvesztés), ám létezik a nyugati világból mára nagyon hiányolt haszna is, mivel nagyon fontos dolgokat ad. Stabil identitást, kiszámítható szerepeket, közös gondolkodást és közös bűntudat-mechanizmust. Egy muszlim számára ugyanis a férfi a Mindenható szolgája (ebből van a név, az Abdallah), a nő pedig a szolgálólánya (ebből pedig az Amatullah). Ugyanis az nem csak egy vallás, hanem jogrendszer is, de legfőképpen életmód. Ami azon alapszik, hogy a személy nem szuverén, hanem alárendelt.

Ez mindennel, amit egy nyugati ember gondolhat az életről, ellentétes. Nyugaton ettől viszolyogni szokás, mert a modern Nyugat nagy találmánya épp a szuverén személy. A jogalany, aki nem tulajdona sem családnak, sem törzsnek, sem trónnak, sem oltárnak. Sőt, tovább is mentek ezen az úton, mert nem csak nem tulajdona senkinek, hanem ő majd eldöntni, hogy mikor mihez van kedve, ha pedig csak élősködni akar, csimpaszkodni a szociális hálón, mások jóindultán, az ismerettségi körének lehetőségein, akkor erre is lehetősége van.

Csakhogy eljött a fordulat, mert a Nyugat a saját fegyverét fordítja maga ellen. A felvilágosodás, a tudomány, a technika és a joguralom nem azért működött, mert bármit lehetett, hanem azért, mert volt egy nagyon is kemény, általános szabályrendszer. Ez pedig az igazmondás volt. Vele járt kéz a kézben a mérhetőség, a szerződés, a felelősség, a bűn és büntetés, valamint a határok a vágyak meg a cselekvés között. A racionalitás nem szabadosság, hanem fegyelem. A szabadság nem az, hogy nincs keret, hanem az, hogy a keretet nem önkény, hanem elv tartja.

De amikor az elv mindenki számára magánügy, az az egyéni szabadságába beletartozó önmeghatározás, onnantól az emberek nem együtt élnek, hanem egymás mellett, külön-külön. Még párkapcsolatokon belül is, hát még országon belül!

A mai nyugati válság lényege, hogy a szabadságot kivették a fegyelem alól, és a jogot kiszakították a kötelességből. Az egyén boldogsága lett a végső mérce, az ego pedig a legfőbb vallás. Nem kell közös történet, közös cél, közös tilalom, untig elég a személyes érzés. A rákos sejt nem gonosz, csak felszabadult. Nem hajlandó betartani a test egészének szabályait, csak osztódni akar, hiszen a saját programját futtatja. Amíg még végül a testét is, ami létrehozta és ami etette, megöli. A Nyugat is így működik, amikor a minden megengedett elvét (vagy annak kulturális változatait) felsőbbrendűnek tekinti minden közös normánál. A társadalom szövete nem egyszerre szakad, hanem lassan, apránként. Előbb a szentségek tűnnek el, aztán a tabuk, aztán a szégyen, aztán a kötelességtudat, végül a közös valóság.

A példa, amit hoztam, egy másik nagy kultúrából való, de a gyermekszületések és a jövállóság alapján objektíven nézvést is az jobban érti a civilizációk alapelvét. Ott nincs közösség közös, külső mérce nélkül. Azt ők nem vállalják. Lehet, hogy ez a mérce túlságosan szigorú, igazságtalan vagy korszerűtlen (és gyakran annak tűnik), de még mindig mérce. A Nyugat ezzel szemben egyre gyakrabban azt mondja, hogy nincs általános mérce, csak egyéni narratívák vannak. Ezzel viszont nem felszabadít, hanem atomizál, így pedig a közéletet sértődött egók és rövid távú ösztönök cseréjévé zülleszti. Nem kell külföldön nézelődni, a magyar hétköznapokban is tükröződik ez.

Ha valaki szeretne bármit is megmenteni abból, amiben Európában felnőtt (nem feltétlenül az EU-zászló által lefedett értelmében), úgy nem lehet visszamenekülnie a gótikus katedrálisok fegyelmező képeihez, ahogy nem lehet egyszerűen visszacsavarni a modernitást. Viszont lehet dönteni arról, hogy a szabadságot újra összeköti-e a felelősséggel, hogy a jogot visszacsatolja-e a közjóhoz, hogy a „nekem jár” mellé odateszi-e azt is, hogy „nekem kötelességem”.

Ha valaki megoldást is szeretné tőlem hallani, nem csak kritikát, akkor tessék azt el is fogadni, amikor felvetem. Gyakran kapok kommenteket arról, hogy én csak bántom ezt a jóravaló Nyugatot, sőt, egyenesen áldozathibáztató is vagyok, mert ebek harmincadjára jut, miközben én az ebeknek drukkolok. Érdekes reakció ez, lévén a természetfilmek megtekintésekor sem drukkolok egyik félnek sem, azt majd a természet eldönti, hogy aznap ki éli túl.

Ha valaki úgy hiszi, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik (én ezzel vitatkoznék, de kivételesen nem teszem), akkor szeretném jelezni, hogy a Nyugat nem attól lesz erős, hogy mindent relativizál, hanem attól, hogy újra képes univerzális szabályokat kimondani és betartatni azokat. Saját magára is vonatkozónak tartja ezeket. A hétköznapokban, a buszmegállótól a kormányzati épületekig. Ha erre nem képes, akkor valóban úgy jár, mint a test, amelyik már nem különbözteti meg a saját sejtjei egészséges együttműködését a korlátlan, öncélú burjánzástól. És akkor a kérdés nem az lesz, hogy melyik civilizáció jobb vagy szimpatikusabb valakinek, hanem az, hogy melyiknek van még működő immunrendszere.

Ugyanis történelem nem az érzéseinket meg a véleményünket, hanem a struktúráinkat szokta osztályozni. Ez meg itt eléggé bukásnak néz ki.