Emoji-hadtest a frontvonalon

Van abban valami végtelenül szimbolikus, ahogy a modern magyar politikai diskurzus – a Gutenberg-galaxis utáni mélyrepülésében – megérkezett a sárga, könnyezve nevető kis körökhöz. Tudják, az a bizonyos „haha” emoji. Régebben, ha valakinek ellenvéleménye volt, érveket keresett, esetleg dühösen odaszúrt egy-egy frappáns mondatot. Ma már nem kell ilyesmivel bajlódni. Ma már elég egy puszta gombnyomás, és a virtuális térben máris ott a megsemmisítőnek szánt ítélet: „Röhögünk rajtad, tehát nem vagy.”

Látjuk ezt nap mint nap: amint megjelenik egy hír egy új társadalmi intézkedésről, egy fotó egy elkészült beruházásról, egy elemzés a gazdasági folyamatokról, vagy éppen bármely kritikus észrevétel egy-egy hőbörgő közszereplő kapcsán, a „siserehad” – ahogy a népnyelv találóan hívja az online aktivisták áradatát – azonnal támadásba lendül. Nem vitatkoznak, nem cáfolnak higgadt érvekkel, adatokkal; csak szórják a nevető fejeket, mintha egy végtelenített kabaréban ülnénk. Ez az új „digitális népfelkelés”, ahol a forradalom nem a barikádokon, hanem a görgetés közbeni gúnyolódásban merül ki.

Az ellenzék új, feltörekvő vezére maga is élen jár ebben. Ő a „kommentelő-in-chief”, vagyis a főparancsnok egy sajátos típusa, aki minden releváns (és irreleváns) tartalom alatt ott hagyja a maga digitális névjegyét. De a jelenség már túlnőtt rajta. Egyfajta önjáró mechanizmussá vált: a követők hada már magától is tudja a dolgát. Ha valaki nem a fősodratú ellenzéki kánont fújja, ha valaki merészel más nézőpontot behozni, arra azonnal rázúdul a sárga áradat. Ahogy Hont András és más publicisták is gyakran emlegetik, ez a Guy Debord-i spektákulum tökéletes megvalósulása: a kép, a látszat, az online zaj fontosabbá válik, mint maga a lényeg, a valódi emberi kapcsolatokkal és tapasztalatokkal.

Ez a „röhögőgörcs-politika” azonban mélyebb válságról árulkodik. Aki nevet, az azt hiszi, ő van felül. A gúny itt a morális felsőbbrendűség olcsó pótléka, pedig valójában csak a diskurzus képtelenségét maszkírozza. Amikor már a másik puszta létezése, egy-egy véleménynyilvánítás is csak „haha” emojit ér, ott véget ér a politika, és kezdődik a törzsi rítus. A legszomorúbb az egészben az a fensőbbséges jóslat, ami ilyenkor menetrendszerűen érkezik: a vizionált jövő, ahol a mai kormányzati szereplők, újságírók és „apparatcsikok” majd április után takarítóként vagy a híd alatt végzik. Ez a bosszúszomjas vágyálom az online buborék valódi, legvégső „érve”.

De van egy bökkenő. Ez a „mindent elárasztó” valóság valójában csak a pixelek szintjén létezik. Ez az a világ, ahol a lájkok száma és a választói akarat közé egyenlőségjelet tesznek, pedig a kettőnek sokszor köze sincs egymáshoz. Kint, az utcán, a falvakban, a vasárnapi ebédek asztalainál nem emojikkal kommunikálnak az emberek. Ott még számít a rezsiszámla, a munkahely biztonsága, a nemzeti önrendelkezés és a józan ész. Az offline terekben a csendes többség nem röhög, hanem él, dolgozik és figyel.

Az online mezőségben valóban „árad” a gúny, de ne feledjük: a digitális árvíz sokszor csak a felszínt mossa el, a meder marad. A kérdés az, hogy azon a bizonyos áprilisi vasárnapon mi lesz a fontosabb: a monitor előtt eleresztett cinikus mosoly, vagy a szavazófülke magányában meghozott felelős döntés. Mert a történelemben ritkán nyertek csatát pusztán azzal, hogy kinevették az ellenfelet.

Reméljük, végül mégis a valóság győz a spektákulum felett, és a röhögős fejek hada rájön: a kormányzást nem lájkokkal mérik, a demokráciát pedig nem emojikban számolják.