Korlátozott atomháború?

A konvencionális gondolkodás eddig úgy tekintett a „korlátozott atomháború” szókapcsolatra, mint ami teljesen abszurd, szóval fából vaskarika, mert ha valakit atomfegyverrel megtámadnak ugyan miért „korlátozná” magát a visszacsapásban. Logikus, hogy minden (maradék) erejét összeszedve tenne meg mindent azért, hogy a támadót megsemmisítse, a támadó meg persze azért, hogy ez ne sikerüljön a megtámadottnak.

Az eddig első és utolsó „korlátozott atomháborút” a Japánra ledobott két atombomba testesítette meg, amely atomcsapást sem Japán, sem más nem tudott „viszonozni” lévén, hogy sem Japánnak, sem senki másnak nem volt atomfegyvere. Ezt követően néhány évig az USA élve atommonopóliumával kezdeményezhetett volna korlátozott atomháborút bárki, de legfőképpen ősellenfele a Szovjetunió ellen, nyilván tervezett is ilyet, de aztán valahogy letett róla, máig sem tudható, hogy miért. Aztán a koreai háború során Kína ellen fontolgatta az atomfegyver használatát, de mivel akkor a Szovjetuniónak már nemcsak atom, de hidrogénbombája is volt, így ez is lekerült a napirendről. Aztán 1956-ban a szovjet felső vezetésben voltak olyan vélekedések, hogy ha a Nyugat, vagyis az USA beavatkozna Magyarországon, akkor egy preventív, pusztán „pedagógiai” célzatú taktikai atomfegyvert vetne be a Nyírségben, de hála Istennek ez a terv sem került megvalósítási fázisba. És aztán az igazán veszélyes helyzet 1962-ben jött el, amikor a Szovjetunió kétezer kilométer hatótávolságú atomrakétákat telepített a vele szövetséges Kubába kétszáz kilométerre Florida partjaitól, amitől Amerika nem lett maradéktalanul boldog, így aztán két héten át nem sokon múlott az emberiség sorsa. A „megoldást” végül is a MAD hozta el. Ez egy betűszó, görögül akroníma, vagyis olyan rövidítés, aminek önálló értelme van. Ebben az esetben ez az önálló értelem azt jelenti, hogy őrültség, téboly, pedig egy nagyon is racionális megfontolást rejt el, ez a Mutually Assured Destruction, vagyis egymás kölcsönös elpusztíthatósága.

A két szuperhatalom (az USA és a Szovjetunió rájött arra, hogy ha kölcsönösen elpusztíthatják egymást, akkor egészen biztos, hogy egyikük sem fog támadni, hisz tíz perccel később ő is megsemmisül a megtámadott által elindított atomrakéták poklában. Erre az értelmezésre aztán egyezmények egész rendszerét építették, és lévén, hogy eddig nem volt atomháború (se korlátozott, se totális), mondhatnánk, hogy minden jó, ha a vége jó. Most már csak az a kérdés, hogy minek van vége? Időközben ugyanis, hogy hogy nem, hét további ország is létrehozta a maga atomfegyver-arzenálját, és ez itt a bökkenő! Mert, hogy rájuk már nem igazán értelmezhető a MAD, és ez egy ilyen vadul örvénylő világban, világrendszerváltás közepette, nem hangzik túl reménykeltően. Ők ugyanis belebocsátkozhatnak egy olyan atomfegyverekkel vívott lokális konfliktusba, amibe aztán, pláne, ha a megtámadott fél nem rendelkezik atomfegyverrel, így a „viszontválaszt” egy atomhatalom adná meg a „kölcsönösség” elve alapján.

Pusztán csak gondolatkísérletként képzeljünk el egy olyan helyzetet, amelyben Izrael atomcsapást mér Iránra, abban a biztos tudatban, hogy Irán azt nem tudja viszonozni, mert nincs atomfegyvere. (És hogy ne is legyen, arról időről időre gondoskodik is Izrael és nagy szövetségese az USA.) Vajon volna-e olyan atomhatalom, amely Irán helyett előzékenyen viszonozná a „tüzet”? Nem valószínnű, de azért nem is egészen nulla ennek az esélye. Maga a támadás azért nemcsak gondolatkísérlet, mert az izraeli miniszterelnök legutóbb az amerikai törvényhozás két háza előtt elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy Izrael magát az egész emberi civilizációt védelmezi harcai során, következésképp Irán nem az emberi civilizáció része.

Ha olyan atomhatalom nem is létezik, amely viszont-csapást mérne Izraelre, de az nem teljesen elképzelhetetlen, hogy „proxy” alapon időben és térben távolabb mégis csak tenne „valamit”, ami akár atomfegyverrel végrehajtott akció is lehetne, hiszen így már volna „precedens”.

Hasonló következményekkel számolhatnánk akkor is, ha India, Pakisztán, vagy éppen Észak-Korea alkalmazna elsőnek atomfegyvert. Vagyis, ha eddig abszurdnak is véltük úgy általában is az atomfegyver elsőként való bevetését, de egyúttal egy ilyen támadás a „korlátok közt tarthatóságát” is, feltételezve, hogy minden atomfegyverrel végrehajtott támadás automatikusan globális és totális atomháborúhoz vezetne, most mindezt érdemes lenne újra gondolni.

Oroszországot is nyolc éven keresztül (2014 és 2022 között) provokálták, és biztosak voltunk abban, hogy ha valakit provokálnak, akkor annak csak egy dolgot nem szabad tenni, azt, hogy ugrik a provokációra. Mégis ez történt, a következmények ismertek. De ennek alapján miért volna elképzelhetetlen, hogy ha Oroszország stratégiai atombombázói, és nukleáris rakétabázisaik irányító központjai ellen vezetnek olyan drónokat, amelyek a világhatalom legmagasabb szintű „vezetési pontjairól” kapják az információkat, akkor ez is egy professzionálisan összehangolt provokáció-nyaláb, amelynek „végső” célját nem olyan nehéz kitalálni.

A mai világot évszázadok óta a nyugatias modernitás létszerveződési logikája uralja, amelynek lényege a felvilágosodás alapmantrája, miszerint az ember racionális lény, következésképp mindig észszerűen cselekszik. Ám ha így van, akkor az atomfegyver elgondolása és megvalósítása egyúttal racionális módon a „rendeltetésszerű” használatukat is feltételezi. Márpedig ez nem túl reményteli hír az emberiség számára.