A német energiatermelés átalakítására vonatkozó elképzelések (németül Energiewende) az 1960-as 1970-es német háborúellenes mozgalmaiból nőtték ki magukat. A hidegháborús félelmek, az atomháborúval és a NATO nukleáris fegyverkezésével szembeni ellenérzés radikális társadalmi tiltakozásokhoz vezetett, amelyekben baloldali értelmiségiek, marxista diákok, szakszervezeti tagok, protestáns békeaktivisták játszották a fő szerepet. Nagy tömegtüntetéseket, „Húsvéti menetek”-et szerveztek főleg a vietnami háború és a NATO atomfegyverkezése, az Pershing II rakéták Nyugat-Németországi telepítése ellen.
A kezdeti atomháború-ellenes tiltakozások a hetvenes években kezdtek átfordulni atomenergia-ellenes mozgalmakká, amelyben döntő szerepet játszott, hogy 1973-ban a német kormány bejelentette, hogy a Kaiserstuhl borvidéken fekvő Wyhl faluban atomerőművet terveznek építeni. A közeli Freiburg radikális diákjai összefogtak a kaiserstuhli szőlősgazdákkal és olyan tudósokkal is, mint Florentin Krause, az Energiewende című könyv későbbi szerzője, és sikeres tüntetéseket szerveztek az atomerőmű megépítése ellen.
Florentin Krause 1980-ban kiadott Energiewende című könyve egy olyan energiapolitikai víziót vázolt fel, amelyben a fenntartható gazdasági növekedés olaj- és atomenergia nélkül is megvalósítható. A mű már akkor az alternatív energiaforrások (nap- szél és más megújulók) használatát, az energiahatékonyság növelését javasolta, és ezzel nem csak megalapozta a „Energiewende” fogalmát, ami később Németország hivatalos energiapolitikájának elnevezése lett, hanem egyben annak fő céljait is meghatározta.
A korszak háború-ellenes, pacifista, atomenergia-ellenes, környezetvédő és más radikális baloldali mozgalmai végül 1980-ban párttá szervezték magukat Die Grünen (A Zöldek) elnevezéssel. 1981-ben félmillió ember részvételével, az akkori fővárosban, Bonnban a nyugatnémet történelem egyik legnagyobb tüntetését szervezték, amivel országos jelentőségre tettek szert, és 1983-ban a maguk atomfegyver-ellenes, atomenergia-ellenes és NATO-kritikus programjával a Bundestagba is bekerültek. Már ekkor felléptek az atomenergia használatának azonnali megszüntetéséért, de az 1986-os csernobili atomkatasztrófa még erőteljesebbé tette e követelésüket. A csernobili baleset nyomán radioaktív csapadék hullott Dél-Németországban, ami felerősítette az atomenergiától való félelmet. Az atomenergia elvesztette a „technikai racionalitás” státuszát, és a társadalom széles rétegeiben félelmet keltett. Ekkor már a szociáldemokraták és a szakszervezetek is csatlakoztak az atomenergia kivezetését követelő felhívásokhoz, és az alternatívát a megújuló energiaforrásokra való átállásban látták.
Az átalakulásban az első fontos lépése a villamos energia betáplálásáról szóló 1990. évi törvény elfogadása volt. E törvényben az energiaellátó társaságokat jogilag kötelezték arra, hogy a megújuló forrásokból származó villamos energiát megvásárolják, és annyit fizessenek érte, hogy az a betáplálók átlagos költségeinek legalább 90%-át fedezze. Ezzel megnyílt az út a megújuló forrásokat (szél, víz, nap, biogáz) használó kistermelők országos hálózatra való kapcsolódásához.
Az energetikai fordulat a szociáldemokrata-zöld koalíció (1998-2005, Schröder kancellár) alatt jelentősen felgyorsult. A koalíciós szerződésben megállapodás született az energiafogyasztásra kivetett ökoadó bevezetéséről, a megújuló energiák erősebb támogatásáról, a 100 000 háztető programról és a nukleáris energia fokozatos kivezetéséről. A 2000-ben elfogadott Megújuló energiákról szóló törvény (Erneuerbare-Energien-Gesetz EEG), négy alappillére épült: a megújuló erőforrásokból termelt áram kötelező hálózati átvételre, a felhasználás elsőbbségére más (fosszilis és atom) energiaforrásokkal szemben, a 20 évig garantált árra és a felmerülő költségek fogyasztókra való szétterítésére.
A 2005-ös szövetségi választások után szociáldemokrata (SDP) – kereszténydemokrata (CDU/CSU) nagykoalíció alakult Angela Merkel vezetésével. Bár a CDU/CSU korábban élesen bírálta mind a megújuló-energiákra vonatkozó törvényt mind az atomerőművek kivezetését, végül is a nukleáris energiáról szóló megállapodás érvényben maradt, a megújuló források növelésére pedig ambiciózus célokat tűztek ki. Ekkor indult meg a megújuló energiaforrások gyors felfutása és a szénerőművek és atomenergia kivezetése.
A 2009-es választások egy új koalíciót a CDU/CSU és a Szabaddemokrata Párt (FDP) koalícióját eredményezték, és ezzel az energiapolitikában megint változások következtek be. Az új, a zöldektől immár mentes kormány úgy döntött, hogy meghosszabbítja a német atomerőművek üzemidejét. Ezt a döntést azonban a 2011-es fukusimai atombaleset felülírta, mert hatalmas atomenergia-ellenes tüntetések indultak, és a Zöld párt a tartományi választásokon előretört. Ekkor Angela Merkel, a tömegnyomásnak engedve döntött az atomerőművek végleges bezárásáról, amelyet 2024 végéig meg is valósítottak, összesen 22 atomerőművet zárva be.
Merkel az atomerőművek bezárását és a szénerőművek kivezetését a belpolitikai oldalról kevéssé kényes gázerőművekkel próbálta kompenzálni, e célt szolgálta volna az Északi Áramlat 2 gázvezeték megépítése is. E számítást azonban a geopolitikai változások keresztülhúzták, úgy hogy az energiaellátásban a francia atomerőművekből való import mellett át kellett térni az Amerikából importált gázra (LNG) és a saját fosszilis energiaforrásaik (szén, lignit) kihasználására.
Az Energiawende keretében számos olyan intézkedés születet, amely az átalakítás kikényszerítését tűzte ki célul. Ilyen volt például a belsőégésű motorok termelésének betiltása 2035-ös határidővel (ami uniós cél is volt, de a német zöldek voltak mögötte a hajtóerő), és ezzel párhuzamosan 2030-ra legalább 15 millió elektromos autó a német utakon, e mellett kiterjedt töltőinfrastruktúra kiépítése az ország teljes területén. Jogszabályban írták elő, hogy 2024-től új építésű házakban és nagyobb felújításoknál legalább 65%-ban megújuló energiaforrásból kell fedezni a fűtési igényeket, ezzel egyidejűleg ki kell vezetni a szénnel, földgázzal és más fosszilis energiahordozókkal működő kazánokat. Célul tűzték ki a zöld (vízbontással, megújulókból származó) hidrogén széleskörű alkalmazását az acélgyártásban, a vegyiparban, a közlekedésben és az energiatárolásban.
Kétségtelen, hogy az Energiewende hatására Németország szén-dioxid-kibocsátása jelentősen csökkent, és ez a csökkenés teszi ki az egész Unió megtakarításának zömét, de ugyanakkor egyre inkább látszanak e stratégia hibái. Például, az energiaárak lényegesen növekedtek, ami az egyéb korlátozó tényezőkkel együtt akadályozzák Németország fejlődését. Ezt jelzi, hogy a német ipari termelés az elmúlt negyedszázadban mindössze évi 1,3%-kal növekedett, ami egyharmada az USA hasonló adatának.
De a fő probléma az, hogy az egyre nagyobb arányt elfoglaló megújuló energiaforrások ingadozó termelése egyre nagyobb ellátási bizonytalanságot okoz, és az ingadozás kiegyenlítése feloldhatatlan fizikai korlátokba ütközik, mert annyi energiatároló építése, amennyire szükség lenne, fizikai lehetetlenség.
Mindent összefoglalva mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy a német Energiewende, energiaátalakítás céljai megvalósíthatatlanok, vagy hihetetlenül drágák és versenyképtelenné teszik nem csak Németországot, de egész Európát. Az a fajta energiaátalakítás, ami az atomenergiát mellőzve kizárólag megújuló energiára kíván támaszkodni egy zsákutca, amelyből jobb lenne minél előbb visszafordulni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója