Klímahisztéria és tudomány (10.)

A fősodratú médiában és a tudományos lapok legtöbbjében is a klímaváltozás okaként egyértelműen a szén-dioxid légköri koncentrációja növekedését jelölik meg, ám kevés figyelem irányul azokra a „légköri folyókra”, amelyek óriási mennyiségű nedvességet szállítanak az egyenlítőtől a magasabb szélességek, majd a szárazföldek belseje felé. Nem kell légkörfizikusoknak, vagy geológusoknak lennünk ahhoz, hogy magunk is rájöjjünk: ha több a felhő felettünk, alacsonyabb a hőmérséklet, míg ha a nap hétágra süt, akkor melegünk van.

A KSH honlapján az is megtalálható, hogy hogyan alakult Magyarország átlaghőmérséklete az elmúlt száz évben és azt összehasonlíthatjuk az ugyanazon táblából leolvasható napsütéses órák alakulásával. A két adatsor között meglepő hasonlóságot találunk, különösen, ha olyan ügyesek is vagyunk, hogy ezt a két idősort egy diagramban tudjuk ábrázolni. A hetvenes évek óta Magyarország átlaghőmérséklete 10 ^oC fokról 12 ^oC fokra, tehát két fokkal emelkedett, és ugyanezen idő alatt a napfényes órák száma 1850-ről 2200-ra nőtt. Egyértelmű tehát a következtetés, hogy az átlaghőmérséklet nem elsősorban (a szintén növekvő) légköri szén-dioxid-mennyiséggel, hanem a felhők és ezzel a csapadék területi elhelyezkedésének megváltozásával van kapcsolatban, különösen, mivel míg nálunk és dél-Európában a csapadék mennyisége csökken, az észak-atlanti térségben nő. És az is feltűnő lehet, hogy ha megnézünk egy térképet, amelyen az elmúlt száz év, de különösen az utolsó ötven hőmérsékletváltozása látszik, hogy míg az északi térség, különösen Európa átlaghőmérséklete jelentősen növekedett, más térségekben ilyen nagyarányú növekedés nem mutatható ki, sőt vannak olyan területek, ahol a hőmérséklet csökkent. Ez a jelenség is arra utal, hogy a klímaváltozás fő okát ne a szén-dioxidban, hanem sokkal inkább a felhőzet és ez által a vízszállítási folyosók megváltozásában keressük.

A víz természetben való körforgásával foglalkozó szakemberek két nagy körfolyamatot különböztetnek meg: a nagy vízkört és a kisvízkört. A nagy vízkör az, ami az Atlanti-óceán egyenlítői vidékéről a „szelek szárnyán” szállítja a vizet az észak-atlanti térségbe, onnan egy légköri nedvességszállításnak nevezett folyamattal a nedvesség bekerül a szárazföldre, ahol kicsapódva eső, hó és egyéb formákban leesik. A leesett csapadék nagy része elpárolog, és jó esetben, eső formájában, visszakerül a talajra – ezt a folyamatot nevezik kisvízkörnek. A kisvízkör működése igen fontos, mert a szárazföldre hulló csapadéknak mintegy a fele magán a szárazföldön keletkezik, a tavak, a lágyszárú növények, a fák és a talaj párolgása nyomán. A párából felhők keletkeznek, és a bennük lévő csapadék gyakran ugyanarra a területre hull vissza, ahonnan elpárolgott. Ha a területet zöld növényzet borítja, és a talaj szénben gazdag, laza szerkezetű, akkor felszívja a vizet és a hóolvadékot. A víz utána újra elpárolog, és a légkörben megint felhőket alkot, tehát a kisvízkör működik, ami igen hasznos lehet, különösen az egyébként kevés esőt kapó száraz területeken.

Ami e folyamatok érdekessége, hogy míg a nagy vízkört az ember nem tudja befolyásolni, a légköri nedvességszállítást és a kisvízkört igen, az ugyanis függ a talajt takaró növényzettől, illetve a felszín utakkal, épületekkel való beborításától.

A szárazföld belseje felé a vízbeáramlás exponenciálisan csökken, ez azért van, mert a beérkező nedvesség útközben kicsapódik, ezért a partvidékek nedvesek, míg a kontinensek belseje szárazabb. Ezt azonban módosíthatja a légköri vízszállítás és a kis vízkör megfelelő működése. A növényzet ugyanis vízszivattyúként és páraképzőként működik. Például az erdő, nem csak elhasználja, hanem újra a levegőbe juttatja a vizet, ami növeli a helyi csapadék esélyét, és stabilizálja a mikroklímát. Ezt a folyamatot az ember megfelelő növényzet létrehozásával segíteni is tudja, de erdőirtással (különösen tarvágással), lecsapolással, nagy táblás mezőgazdasággal, városiasítással, autósztrádák építésével gátolni is, ezzel megtöri a kisvízkört, a beérkező víz elfolyik, és a nagy vízkör hiába működik, a kontinens belseje kiszáradhat.

Az ember tehát valóban befolyásolhatja a klíma alakulását, de nem annyira a szén-dioxid-kibocsátással, vagy visszatartással, amelynek a hatása minimális, hanem a természeti táj megfelelő alakításával.

E tekintetben még egy dologra kell felhívni a figyelmet. A víz párolgását akár tavakról, akár fák, növények leveleiről sokan káros jelenségként, a víz elvesztéseként fogják fel. Valójában a kép ennél összetettebb, mert a víz körforgásával együtt egy energia-körforgás is végbemegy. Arról bizonyára sokan hallottak, hogy a tavaszi fagykárok elleni védekezésül a gazdák vízzel permetezik az éppen kipattanni igyekvő rügyeket, mert a hidegben a víz megfagy és ugyanakkor hő szabadul fel és a rügyek nem fagynak meg. Hasonlóképpen, amikor a víz elpárolog, hűti a környezetet, ami nagyon fontos lehet a mikroklíma, a nővények megfelelő fejlődése szempontjából.

A légköri vízszállítás és a kis vízkör tehát az ember által bizonyos fokig befolyásolható, de mitől függ, hogy a nagy vízkör által szállított vízmennyiség, tehát hogy az Atlanti-óceán egyenlítői vidékéről származó víz végül is hova kerül? Na ez az, amit a „Kisfiú” vagyis az El Nino és párja, La Nina jelenség befolyásol. Az El Ninót az időjárás alakulásával kapcsolatban elég sokat emlegetik, kevesebb szó esik azonban ennek lényegéről és az Atlanti óceán feletti vízfolyosókra gyakorolt hatásáról. Maga az El Nino spanyolul kisfiút jelent, perui halászok nevezték el így, mert a kis Jézusra emlékezteti őket, ugyanis egy karácsony táján fellépő jelenségről van szó. Dél-Amerika nyugati partjainál általában a passzátszelek nyugatra fújnak, a meleg felszíni víz Indonézia felé torlódik és Dél-Amerika partjainál a déli sark felől hideg víz áramlik fel. El Niño idején a passzátszelek legyengülnek vagy megfordulnak, a meleg víz visszaáramlik kelet felé és ez által a Csendes-óceán keleti fele felmelegszik, ami Dél-Amerikában esőzéseket máshol aszályt okoz. A „kisleány” a La Nina, e jelenség fordítottja.

Tudományosabban megfogalmazva az El Niño és a La Niña a Csendes-óceán trópusi térségében zajló, többéves ciklusban ismétlődő jelenségek, amelyek során a tengervíz hőmérséklete és a szélrendszerek átrendeződnek, és ez a változás a globális légkörzésen keresztül az egész Föld időjárására, így Európa csapadékára és hőmérsékletére is hatással van. A két egymást váltó jelenséget, angolul El Niño–Southern Oscillation, röviden ENSO-nak nevezik. Az ENSO a közvetlen dél-amerikai hatásán túlmenően globális éghajlati változásokat okoz, befolyásolja a trópusi ciklonok gyakoriságát és erősségét, valamint a globális átlaghőmérsékletet, és ami számunkra fontos, hatással van az észak-atlanti viharpályákra és a vízfolyosók szerkezetére. La Niña esetén legyengül a légkörben a zonalitás, meridionálissá válik az irányítás, és az északról lezúduló hideg hatására sorra képződhetnek a mediterrán ciklonok.

Azt, hogy az ENSO jelenség miért alakul ki, nemigen tudjuk, azt mondják véletlen, vagyis kaotikus változások indítják, de ha egyszer elindult, van benne egy pozitív önmagát erősítő hatás.

Akármiért is alakul ki ez a jelenség, hatással van az Atlanti-óceán feletti légáramlatokra, amelyek Európa időjárásának és hosszabb távon klímájának elsődleges meghatározói, és csak nagyon áttételes függésben lehetnek a légkör szén-dioxid-tartalmával.

Úgy, hogy bele kell nyugodnunk abba, hogy nem igazán tudjuk, hogy mi az oka a klímaváltozásnak, nem kell ráfogni a szén-dioxidra, és pánikot kelteni (ami most a háborús hisztéria miatt már lecsengőben van), hanem alkalmazkodni hozzá, ahogy azt a homo sapiens az elmúlt két-háromszázezer évben mindig is tette.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója