A hülyeség netovábbja

Nem tudom, meddig kínál még témát a világnak az orosz-ukrán háborúság, mely ígéretek ide-oda, nemigen akar befejeződni. A frontvonalakról érkező hírekkel nem foglalkoznék, mert mint ostoba nő, nem igazán tudom értelmezni ezeket. Ám az újsághírekből, és a különböző fórumokon, például az EU ülésein elhangzó, roppant okos emberek által közölt megnyilvánulások és bölcseletek olykor lenyűgöznek. Egy része ezeknek a jótanácsoknak már a háborúság kirobbanása óta elvarázsolt engem, mert azt bizonyították, hogy Európa politikusai törődnek a „rájuk bízott” emberekkel, s megpróbálják őket kiképezni arra, miképpen viseljék el veszélyhelyzet esetén ezt az ukrán-orosz háborúságot, ahogy ők nevezik, és nevetségessé teszik magukat – konfliktust. Mert bizony a mindennapok hírei igazolják, hogy háború ez a javából, s nem holmi vita, nem amolyan kis világnézeti különbség, mely egy-két nemzetközi találkozón megegyezéssel végződne. Legalább is egyelőre ez nem tűnik körvonalazódni, pedig már jó ideje várunk rá. Ugyanakkor, mint minden történelmi esemény, ez a háborúság is sok tapasztalattal gazdagított bennünket, akartuk, nem akartuk, ez így van. Valószínű a világ politikai szakértői majd sok-sok cikket, s vélhetően könyvet is fognak írni erről a furcsa belháborúról, mondhatjuk testvérháborúról, de én most nem erről akarnék írni. Hanem inkább arról, hogy a világ jelentős része komplett elmebajban szenved, ha a politika eseményeit nézzük. /Na jó, meg még sok más „területet”. /

Egy apró példa: amikor kitört az orosz-ukrán háborúság, jónéhány politikus igyekezett hasznos tanácsokkal ellátni az embereket, arra nézve, hogyan próbálják meg például az esetleges – és a háborúságból fakadó – energiahiányt átvészelni. Úgy négy évvel ezelőtt aztán már elkezdték riogatni is az embereket, igazi energiaválságot jósolva. Szerencsére ez azért nem jött be, legalább is nem olyan mértékben, mint ahogy azt a „jósok” akkoriban előrevetítették. Annak idején történt, hogy a „jóléti”, de mára már önmagából kifordult Svédországban bejelentették, hogy az orosz-ukrán háborúság miatt vegye tudomásul a lakosság, hogy a jövőben előfordulhat, bizony többször is le kell majd kapcsolni a svéd háztartásokat a villamosenergia-hálózatokról. Szerencsére ez akkor nem történt meg, legalább is számos Svédországban lakó ismerősünkkel voltunk kapcsolatban, s nem számoltak be ilyesmikről. Később aztán újabb hírek érkeztek Svédországból, ugyanis az ország vezetősége tanácsokkal látta el az állampolgárokat. Barátaink tájékoztatása szerint ezek a tanácsok imígyen szóltak: „ha nincs áram, a család gyülekezzen össze egy szobában, és csak azt az egy szobát fűtsék. Nobel-díjas javaslat, nemdebár? Aztán azt is ajánlotta, hogy tanácsos az asztal alatt egy rögtönzött kunyhót építeni, takarókkal bélelve, s ott melegedhet a fázós svéd család. Bocsánat, de elképzeltem, ahogy a fájós derekú nagymama és nagypapa négykézláb közlekedik a lakásban, hogy mielőbb bebújhasson az asztal alá. Vicces. Csendben jegyezzük meg, hogy a meleg levegőnek az a tulajdonsága., hogy felfele száll, tehát tanácsos a búvóhelyet magasban „működtetni”. Humorérzékkel megáldott svédországi barátaink erre azt ajánlották honfitársaiknak, némi akasztófahumorral, de máig igaz alapokon nyugvó érvekkel, hogy mivel arrafelé szinte minden nap felgyújtanak a migránsok egy-egy autót, hát a köré kell letelepedni, s élvezni a meleget, amíg a gépkocsi el nem ég.

Mindez viccnek hangzik, pedig nem volt vicc, hosszan tudnám sorolni, mi mindent meséltek még svéd barátaink az országukban akkor zajló ötletbörzéről. Mindenesetre ez az apró kis történet azt a kérdést is felveti, hogy ugyan kire hallgassunk? Nem könnyű eldönteni, s a világ állapotát elnézve sajnos egyre nehezebb. Egyre inkább hiteltelenné váltak ugyanis a világ önjelölt váteszei, éljenek bárhol. Napjaink politikai eseményeit elnézve pedig sajnos azt kell megállapítanunk, hogy inkább csak fenyegetésre telik nekik. Okos és józan, használható ötletekre nemigen.

Nem tudom, volt-e a világ valaha is normális. Egyáltalán, mit nevezünk manapság normálisnak? A kérdés jó, csak éppen nehéz rá a válasz, a hülyéket, meg az ostobákat, nem beszélve a hátsó szándékúakról pedig valahogy sosem sikerült kiiktatnunk a közéletből. Mint ahogy az erkölcstelenek és az ártó szándékúak ellen sem tudunk hatékonyan küzdeni. „Én mondom, még nem nagy az ember.” S ez világjelenség.