Nagy háború

Bár az ember már semmin nem lepődik meg, különösen a felszínen ukrán-orosz konfliktusként „értékesített” látványtechnikai termék esetében, mégis meglepett az, a napokban közölt adat, hogy ez a háború hosszabb ideje tart, mint az Európa történetének legpusztítóbb összecsapásaként számon tartott 1941-1945 közötti német-szovjet háború, amelyet az oroszok azóta Nagy Honvédő Háborúként emlegetnek. Egészen pontosan 1418 napig tartott az a háború, a mostani pedig már meghaladta ezt, és minden reménykedés ellenére egyelőre nem is sejthető, hogy mikor ér véget. A két háború látszólag teljesen ellentétes, hisz míg 1941-ben a német harmadik birodalom támadta meg az akkor Szovjetunió fedőnéven említett Orosz birodalmat, most viszont Oroszország az agresszor, ám könnyű belátni, hogy valójában ez is honvédő háború az oroszok számára, noha a narratívák globális háborújában már az előtt vereséget szenvedtek még mielőtt a háború egyáltalán elkezdődött volna.

Pedig még a „mainstream” elemzők is proxy háborúként emlegették a konfliktus, ami az olyan összecsapások szakmai elnevezése, ahol nem a valóságos szereplők csapnak össze. Ez a háború az amerikai birodalom által kiprovokált háború, amelyet a birodalom az elmúlt év során lényegében „feladott”, de mivel a brit birodalmi „csillagmag-maradvány” az amerikai birodalom háború-businessben érdekelt szárnyával összefogva sikeresen vette rá Európa uralmi struktúráit arra, hogy „örökbe fogadják” ezt a konfliktust, és egy végtelenített pénzszivattyú segítségével ők finanszírozzák, így ez a háború minden elképzelhetőnél hosszabbnak bizonyulhat.

Történelmi analógiával élve Napóleont és Hitlert (és persze némileg eltérő mintázattal, de a „második német birodalmat” is az „első világháború” nevű projekt során) is a globális tőke-struktúrák találták ki és építették fel, majd vették rá Oroszország megtámadására, és amikor már nagyon „elszabadultak” akkor éppen Oroszország segítségével számolták fel őket. A globális pénzhatalmi rendszer geopolitikai stratégiája ugyanis kicsit leegyszerűsítve úgy véli, hogy teljesen esetleges, sőt „önkényes”, hogy történetesen az „oroszság” tartja ellenőrzése alatt azt a Csendes-óceánig tartó roppant méretű térséget, (sőt vicces módon egy darabig még azt az Alaszkát is, ami most nagyon „jól jön” az amerikai birodalomnak) amely a világ legnagyobb és leggazdagabb energiahordozó és nyersanyagi mezőjeként ismert. Ezért is nevezték „heartlandnak” vagyis a „világ szívének” és tettek, sőt a jelek szerint tesznek ma is meg megújuló kísérleteket arra, hogy korrigálják azt a történelmi anomáliát, miszerint az oroszok birtokolják a világ legnagyobb és leggazdagabb értékmezőit, mert, hogy ez csak véletlenek sorozataként alakult így. Az oroszság azonban eddig valahogy mégis csak képes volt megmutatni, hogy lelki, erkölcsi, szellemi értelemben még egy ilyen rohamos gyorsasággal „anyagias” világban is képesek ezt az „anyag-mezőt” bármilyen áron megvédeni. Ez a mostani kísérlet is egy ilyen erőpróba, kiderül, hogy vajon, ha ezen a végtelenített globális pénz-futószalag végtelen mennyiségű fegyvert, lőszert és „emberanyagként” végtelen mennyiségű zsoldost, ha elfogy az utolsó ukrán tud szállítani, akkor is a „végtelenségig” kitart-e az oroszság szellemi energiája. Ebben az értelemben ez a „nagy háború” két létértelmezési modell és erre épülő két lét-berendezkedés összecsapása is. Elhúzódásának a fő oka talán éppen az, hogy az, az évezredek óta zajló ontológiai háború, amely arról szól, hogy az „anyag”, vagy a „szellem” energiái uralják-e a világot ebben a konfliktusban közvetlenül is megmutatkozik.

Amikor negyven évvel ezelőtt a példátlanul fiatal és példátlan szellemi energiákat példátlanul kiváló kommunikációval megmutatta magát a világnak Mihail Gorbacsov, aki hamarosan „szupersztár” lett a nyugati világban, és ezzel elkezdődött egy olyan folyamat, amely addig teljesen elképzelhetetlen volt. A szovjet birodalom legfőbb vezetője egy addig elképzelhetetlen békés egyezkedésre tett javaslatot, ami akár azt is jelenthette volna, hogy ha már véletlenek sorozata nyomán történetesen az oroszság uralja is ezt a roppant értékmezőt, de talán van mód egy hosszútávú kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködésre, ami a játékelmélet szerint egy „win-win” típusú pozitív végösszegű játszmává is átalakíthatja az addigi mindenki veszít típusú hidegháborút. Ám egyetlen évtized alatt kiderült, hogy a globális tőkestruktúrák urai csak a lejátszás-technikai felszínen mímelték a kölcsönös bizalomra épülő hosszútávú egyezséget, a valóságban csak egy optikailag elegánsabb látványt nyújtó, de ugyanolyan brutális kifosztást vittek végbe, mint amilyenre két évszázadon át készültek. Mindez azonban mozgásba hozta azokat a szellemi védekező mechanizmusokat, amelyek a most már negyedszázada uralják Oroszországot, és az az elhúzódó konfliktus azért válik újra „honvédő” háborúvá. A kialakulóban lévő „háromtest birodalom”, vagyis az Amerika, Oroszország és Kína együttműködésére épülő új világhatalmi rendszer még nagyon bizonytalan és ingatag talapzatra épül, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a kölcsönös bizalom egy kritikus minimuma nélkül semmilyen egyezség nem működik.

A hatszáz éve a világot uraló modern Nyugat egy olyan technocivilizáció, amely igen expanzív módon az anyag és energia készletek teljes globális ellenőrzésére épül. Az ezeréves oroszság és a kétezer éves kínai létszemlélet történelmi „koalíciója” ütközik meg a 250 éve létrejött Amerika létszemléletével. Vajon lehet-e egyezség?