Bölcsész, történész, kertész

Az volt egészen haláláig, aztán pár napja itt hagyott bennünket. Nem találkoztam olyan emberrel, aki ne szerette volna. Lerítt róla a jóság. Rádióriporterként ismertem meg, persze a könyveit és az előadásait már sokkal korábban. Hiszen egy Névjegy-beszélgetésre is azért hívtam meg, mert írásait és előadásait ismerve egyszerűen meghódított. Már csak azért is, mert ugyanúgy rajongtunk a klasszikus görög filozófiáért, a görög műveltségért, csak éppen ő a legmagasabb tanári, professzori szinten, én meg amolyan megfigyelőként, mert sajnos tanítványa nem lehettem. A kertünkben lévő fügefa, vagy inkább bokor tőle kapott ajándékként díszeleg még ebben a mostani havas télben is, tényleg azt mondhatom, hogy vagy harminc esztendeje őrá emlékeztet minden nap. Erre járt ugyanis egyszer, a messzi Mátyásföldről eljött Hidegkútig, ahol lakom, és átnyújtotta a fügefacsemetét. Most nincs füge rajta persze, de a madarak nagyon szeretik a bokrot. Mi meg nyáron a fügét.

Pais István filozófiatörténészre emlékezünk, számolatlanul sok tanítványával és ismerősével együtt. A született tanárra, aki e hónap elején távozott közülünk 93 évesen, de örök fiatalként. Aki közelebbről ismerte őt, bizonyítani is tudja fiatalságát. Van ilyen, de nehéz „ellopni” tőlük a receptet. Egyik találkozásunk idején megkérdeztem tőle, hogy honnan hozta a növények, a kertészkedés szeretetét? Hazulról, szólt a válasz. A haza számára a dimbes-dombos Göcsej volt, s mint parasztgyerek, növények között nőtt fel, s ahogy mondta, mindig is hitte, hogy ezek, mármint a növények nélkül az élet semmit sem ér. Négyen voltak testvérek, szegény családnak számítottak, de azt hozzátette, hogy mindezek ellenére boldog volt a gyermekkora. Arra nem számíthatott, hogy középiskolába jusson, de aztán 1944-ben volt egy sajátos mozgalom, mely arra törekedett, hogy tehetséges, ám szegény parasztgyerekeket ösztöndíjasként bejuttassanak középiskolába. Ez történt Pais Istvánnal is, így került Szombathelyre, s akkor járt életében először városban. Később aztán Zalaegerszegre, a polgári fiúiskolába, s a kollégiumba sikerült bejutnia. Arra a kérdésre, hogy miképpen fordult a filozófia felé, azt válaszolta, hogy „a kollégiumnak volt egy könyvtára, nem állt olyan sok könyvből, de én akkor faltam a könyveket. Azt, amelyiket csak akartam. Mindenki hagyta, hogy válogassak. Velem sokan tettek olyanok jót, akiknek én viszonozni ezt a jótétet soha nem tudtam.” Pais István pályafutása aztán a pesti bölcsészkaron folytatódott, tanári képességét hamar felismerték a bölcsészkaron. Hamarosan tanársegéd lett belőle, filozófiatörténetet tanított. Erről az időszakról így mesélt: „Én életvidám fickó vagyok, és sosem szerettem, amikor egyetemista koromban akadémiai élettelen nyelven tartottak filozófia órákat. Ezért a filozófiatörténetet én népi nyelven adtam elő a diákoknak. Mindig úgy igyekeztem beszélni, hogy azt a nyelvet, amelyet használtam, mindenki megértse, és tartalmi szempontból mondjak is valamit azoknak, akik a legjobban értenek hozzá.”

Nos, úgy gondolom, ezen tulajdonságai miatt is körülrajongták őt a tanítványok. A legaranyosabb mondását azért még leírom: „Nagyon kevés olyan ember van, aki a szegénység köréből érkezett volna. Az én filozófiatörténeti mivoltomhoz vezető egyik ok az volt, hogy amikor a nagynénéméknél sokat voltam egyedül, sok mindenen elmélkedtem. Gondolja csak el, hogy elhajtottam reggel a marhákat legeltetni, és három órán keresztül ott voltam egyedül az erdőben vagy a réten a marhákkal. Ha az ember nem működteti az agyát, akkor holt lény lenne. Sokat spekuláltam különféle dolgokon, tehát kialakult bennem egy belső szellemi tevékenységi forma. Én mindig éreztem egy erkölcsi elkötelezettséget, kicsit keményeben fogalmazva talán erkölcsi kényszert is, mert velem sokan tettek olyanok jót, akiknek én viszonozni ezt a jótétet soha nem tudtam.”

Gondolom a fentebb leírt mondatokból kiderült, hogy egy igazi tanárember volt néhai Pais István professzor úr, akiről most terjedelmi gondok miatt nem írhatok hosszabban, viszont mindenkinek ajánlom kapható könyveit. Egy tőle kapott „euripidészi” idézettel búcsúzom ettől a nagyszerű embertől, megköszönve a sorsnak, hogy ilyen ajándékot adott, magyarán, hogy megismerhettem őt. „Zeusz az Olümposzon sokat intéz, meglepetést az Isten sokat ad, és mire várunk, az sose jő el, míg a sosem vártnak utat nyit a sors.”