Százak köszöntik hamarosan

Ha kitalálósdit játszanánk, mint hajdan, gyermekkorunkban, akkor biztos vagyok benne, sokan megfejtenék, hogy kit fognak köszönteni hamarosan a születésnapján. Méghozzá a 67. születésnapján. Én csak megdöbbentem, amikor olvastam, hogy az illető 1959-ben, január 24.-én született, mert sokkal fiatalabbnak gondoltam őt. Nem tudom, hogy jut el az a sok ember az illetőhöz, mert bizony viszonylag messze lakik, s azt sem tudom, hogy ha bejut az ember hozzá, elfér-e mindenki a lakásában? Sok mindent nem tudok még róla, de azt bizton állíthatom, hogy tán neki van a legtöbb gyereke országunkban, avagy az egész világon. És bizony azt sem tudom, örül-e annak, ha január 24.-én sokan „megrohanják” őt. Ez majd kiderül. Ám addig elmondom, pontosabban leírom, hogy annak idején a Magyar Rádió Névjegy című műsorában az illetőt a következő szavakkal „vezette fel” kedves barátom, kollegám, Erős László: „Riportalanyom sajátos módját választotta annak, hogy visszavágjon 1959-ben bebörtönzött, majd szabadulása után hamarosan meghalt édesapja elvesztéséért: a butaság, a vak agresszió ellen indított harcot, a rászoruló gyerekek támogatásával, a szeretet erejével állt egyfajta bosszút. Az általa alapított Gyermekvédelmi Központot további kilenc követte idáig, és oroszlánrészt vállalt a csángóföldi magyar iskola megteremtésében is.” Nos, a 2005. decemberében elhangzott beszélgetés főszereplője – gondolom nagyon sokan kitalálták már – Böjte Csaba volt. Az akkor még csak 46 éves ferences szerzetest a kollégák közül már sokan ismerték, de interjú nem sok készült még vele. Emlékszem, ahhoz, hogy meghallgassuk kollégánk interjúját Böjte Csabával, sokan összegyűltünk az én kis irodámban, mert mindenki kíváncsi volt a beszélgetésre. Amelyet aztán a Névjegy című könyvben később meg is jelentettünk. Őt fogják tehát remélem minél többen felköszönteni január 24.-én. Mi most csak távolból, ezzel a kis cikkel üzenünk neki, hogy megköszönjük, ő egy ajándék nekünk. Isten küldte ajándék. Az interjúból sok minden kiderült, az is, hogy édesapjának mi volt a „bűne”, ami miatt börtön járt? A válasz így hangzott: „Az 1956-os idők után nagyon sok ember reménykedett, és ő a reményét, álmait versben is megfogalmazta. Ez a vers elhangzott, néhányan hallották csupán, de volt valaki, aki feljelentett, és hát abban az időben a műkritikát a belügy gyakorolta, a Securitate, és ezért hét évet kapott. Ebből négy és felet leült, s amikor kijött, rá vagy két hónapra meg is halt.” Íme tehát egy kis magyar-román történelem. Böjte Csaba aztán az interjúban gyönyörűen beszélt arról a döntéséről, amely kapcsolódott édesapja történetéhez, annyiban legalább is, hogy akkor határozta el, hogy Istennek adja életét, és megpróbálja a legszegényebbeket, a legelesettebbeket oktatni, tanítani, hogy „kevesebb verőlegény legyen az ilyen szélsőséges hatalmak számára, mert úgy gondolom, hogy ha valaki művelt, kicsit tanult, akkor nehezebben esik neki a másik apjának, nehezebben fog fegyvert, és lép az erőszak útjára. Középiskolás voltam, amikor rájöttem arra, hogy nem a sötétség ellen kell küzdeni, hanem fényt kell gyújtani. Felnőtt fejjel már úgy fogalmaznám meg, hogy más bűne nem jogosít fel arra, hogy én is bűnt kövessek el, mert mennél több a bűn, annál nagyobb a sötétség, mennél több az erőszak, a durvaság, a kegyetlenség, annál sötétebb a mi világunk.”

Legszívesebben most leírnám az egész beszélgetést, s nem csak a föntebbi, rövid részletet adnám közre a Névjegy beszélgetésből, de ez a rövid kis cikk most csak azért született, hogy ha nem is tudunk elmenni valamennyien, hogy születésnapján köszöntsük Böjte atyát, s legalább lélekben, a szeretet erejével kívánjunk neki és több száz „gyermekének” minden szépet és jót, amit csak megadhat az Isten, ha már elzarándokolni hozzá nem tudunk, meg hát nem is illendő bejelentés nélkül „rátörni” senkire. A gondolat erejével kívánunk hát neki és sokszáz „gyerekének” minden szépet és jót, amit csak képes megadni az élet, a Teremtő.

Böjte atya egyik gyönyörű mondanivalójával fejezem be ezt a születésnap ürügyén megírt kis cikket. Ő sokszor hangoztatta, mily fontos lenne, hogy minden vidéknek legyen egy olyan gyermekvédelmi háza, amelyik a szeretet, a jóság fényében befogadja a bajban lévő gyermeket, és annak a közösségnek pedig kell legyen annyi energiája, tartaléka, hogy felzárkóztassa őket. Idézem is Böjte atyát ezzel a gondolattal kapcsolatban: „Én mindig azt szoktam mondani, ha van valahol egy gyerek, aki azért sír, hogy vegyen már engem valaki ölbe, akkor egész biztosan van valahol egy ház is, amelyik azt szeretné, ha a pókhálós csendjét fölverné a gyerekkacaj.”

Isten adja, hogy ez így is legyen!