Van az a pont, amikor egy beszélgetés már nem interjú, de még nem vita. És van az, amikor már inkább politikai üzenetközvetítés, csak a mikrofon elhelyezése árulja el, melyik oldalról érkezik. A magyar közéletben egyre gyakrabban találkozunk ezzel a sajátos műfaji keverékkel: az „aktivista újságírással”, amely erkölcsi fölényt és függetlenséget egyszerre igényel magának, miközben következetesen az egyik politikai oldal értelmezési kereteit erősíti.
A forgatókönyv ismerős. Meghívott szakértő ül egy ellenzéki hangvételű videócsatorna stúdiójában – legyen alkotmányjogász, elemző vagy akadémikus –, és igyekszik higgadtan, tények mentén válaszolni. Vele szemben a műsorvezető kérdez ugyan, de csak addig hallgat, amíg a válasz nem tér el az előzetesen kijelölt narratívától. Amint ez megtörténik, megjelennek a finom közbevágások, a mentegető keretezések, a „de azért lássuk be” típusú irányba terelések. Az egyik politikai oldal vezető szereplői rendre megértést, kontextust és emberi magyarázatot kapnak; a másik oldal lépései viszont rendszerint morális hiányosságként vagy rosszindulatként jelennek meg.
Mindez nem esetleges, hanem tudatos szerepfelfogás eredménye. Az érintett műsorkészítők közül többen nyíltan vállalják, hogy aktivistaként tekintenek magukra, akik újságírói eszközöket használnak. Ez önmagában világos és akár vállalható pozíció is lenne – a probléma ott kezdődik, amikor mindezt következetesen független, objektív, „csak kérdezős” műfajként próbálják láttatni. Itt következik be a szakmai szereptévesztés: amikor a kérdező nem közvetít, hanem állást foglal; nem visszakérdez, hanem vélelmez; nem tisztáz, hanem értelmezési keretet kínál.
A helyzet különös iróniája, hogy ugyanezek a szereplők a leghangosabb kritikusai a közmédia elfogultságának. Noha az intézmény mai működésének kiegyensúlyozottsága kapcsán több szakmai észrevétel is megfogalmazható – amint azt Bencsik Gábor és más konzervatív újságírók meg is tették –, ők a közszolgálati keretek és a finanszírozási modell komplexitásának ismeretében fogalmaznak meg kritikát, tudatosan kerülve a szakembergárda kollektív megbélyegzését. Csakhogy, amikor egy kritikus a saját műsorában alkalmaz rendszeresen aszimmetrikus kérdezéstechnikát – csupán eltérő politikai előjellel –, bírálatának erkölcsi alapja elvékonyodik. Ez a morális relativizmus logikája: az elfogultság hiba, kivéve, ha a „jó ügyet” szolgálja. Így születik meg a közösségi oldalakon a hol tajtékozva, hol pedig nyegle szemtelenséggel szorgalmazott tárgyilagosság különös hibridje, ahol a bíráló éppen azon az indulati szinten – vagy éppen flegma lezserséggel – kéri számon a pártatlanságot, amellyel ő maga is hitelteleníti saját szakmai kritikáját; mint a régi pesti kabaré azon alakjainál, akik a „nagybetűs igazság” nevében bőszen, az asztalt verve üvöltöztek. Külföldi pódiumokon pedig mindez a „független újságíró” címkével, valamint – a néha sietve odaítélt – német vagy francia sajtódíjakkal nyer legitimációt.
A magyar sajtóközeg extrém polarizáltsága hosszú folyamat eredményeként termelte ki ezt a jelenséget. Már a kilencvenes években is olyan médiaviszonyok alakultak ki, amelyek között a befolyásos politikai sajtó döntő része egy irányba húzott, miközben az évtizedeken át háttérbe szorított világértelmezések, nézőpontok és – tágabban – a nem kádári gyökerű politikai közösség szereplői strukturálisan hátrányos nyilvánossági pozícióban voltak, és töredék annyi érdemi megszólalási térrel rendelkeztek, mint amennyi a 2010 utáni ellenzék számára bármikor adott volt. A rendszerváltozás utáni közélet leghosszabb csúcskarrierjét befutó szereplője pedig – aki összesen már közel húsz évig töltötte be a miniszterelnöki posztot – igen korán megtapasztalhatta, milyen következményekkel jár, ha kiesik a véleményformáló sajtó kegyeiből, és a média képviselői egy emberként zúdulnak rá.
Ez a történeti tapasztalat vezetett oda, hogy a közönség egy része ma már nem elsősorban tájékozódni akar, hanem megerősítést keres. A műsorvezető pedig nem közvetítőként működik, hanem politikai szereplőként, aki a „mi oldalunk” igazát védi a „másikéval” szemben. Rövid távon ez figyelmet és nézettséget hozhat, hosszabb távon azonban fokozatosan erodálja azt a minimális bizalmat, amely nélkül semmilyen közéleti vita nem maradhat értelmezhető.
Ha a fősodratú média végleg lemond a közvetítő szerepéről, ha az interjú egyre inkább csak tudatosan alkalmazott politikai eszközzé válik, akkor elhalványul a közös valóság tapasztalata. Maradnak a zárt értelmezési körök, az egymást erősítő véleménybuborékok, és végül egy olyan társadalom, amelyben az emberek egyre kevésbé beszélnek egymással, inkább csak egymásról. Ebben a közegben már nem az válik elsődlegessé, hogy mi igaz, hanem az, hogy ki mondja – és melyik oldal számára használható. Ez pedig nem pusztán szakmai probléma, hanem hosszabb távon a nemzeti nyilvánosságunk működését fenyegető kockázat.