Na és mi volt Venezuelában eddig?

Miközben mindenki a venézek szakértője lett, és hirtelen szlavisztikáról átvedlett a latin-amerikai tanszék előadójává, a velük folytatott jövőbeni kommentcsatákra érdemes felkészülni tudással is. A könyvek mellett az internet fantasztikus dolog, csak időt kell rá szánni. Én ezt az időt a Magyar Hírlap olvasóinak megspórolom és a helyzethez képest röviden összefoglalom, hogy mi történt ott azelőtt, hogy valaki bekapcsolódott volna a latin szappanopera és a hollywoodi akciófilm szerelemgyerekének történetébe.

A félig hírből, félig vágyból, félig dühből gyúrt mondatok igen szórakoztatóak tudnak lenni a kommentmezőkön, de csak akkor, ha az ember dokumentumfilmként tekint mindarra, amit Venezueláról tudni lehet, vagyis ignorálja úgy a venezuelai teleregény, mint az amerikai akciófilm érzelmi keretezését. Természetesen mindkét oldalnak megvannak a maga áldozatai és a maga nyertesei is, ezért az emberi történetek csak a narratívaépítést segítik, az objektív megismeréshez pont rájuk nincs szükség. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a hírügynökségi jelentések szerint amerikai erők őrizetbe vették Venezuela területén, mindenféle kiadatás nélkül őrizetbe vették Nicolás Madurót, Caracasban pedig a Legfelsőbb Bíróság Delcy Rodríguez alelnöknőt jelölte ideiglenes elnöknek, tekintettel arra, hogy az elnökük éppen akadályoztatva van, mert papucsban és mackóban hurcibálják körbe New Yorkban és mutogatják az embereknek, mint egy prédát.

Innentől világnézeti kérdés is lehet, hogy mi történt. Aki hisz egy valamilyen boldogabb és szebb jövőben, az máris kiosztja a szerepeket jók, rosszak, nagyok, kicsik, megvett helytartók, gonoszok és kedvesek, stb. Az ilyen úgy jár, mint az a gyermek, aki a fametszeten csak fekete-fehéret lát, és nem veszi észre, hogy a félhold fénye alatt ott lapul a por, a könyvelés, a klientúra és az a bizonyos történelmi tehetetlenség, amely néha nagyobb úr, mint bármelyik elnök. A történelem velocitása korszakonként változik, márpedig így Venezuelában egyszerre gyorsult fel és ragadt be minden.

A most elrabolt ex-buszsofőr előtt egy Hugo Chávez nevű figura volt hatalmon, akitől Maduro megörökölte azt. Chávez előtt pedig a puntofijismo volt, mint rend és mint szokás. 1958 után, a katonai diktatúra bukását követően, a venezuelai elit alkut kötött: A Punto Fijo-beli paktum (AD, COPEI, URD) stabilitást, választási váltógazdaságot és intézményes kormányozhatóságot ígért. A rendszer évtizedekig működött, és Latin-Amerikában sokáig mintademokráciának is mondták, mivel a nyugati országok vezetői kíválóan korrumpálhatták együtt tudtak működni az ország vezetésével, közben viszont egyre inkább pártállami klientúraként, elitkiegyezésként és kirekesztő kompromisszumként csontosodott meg.

A venezuelai állam régen is olajállam volt. Ez nem költői kép, hanem költségvetési valóság, a fekete arany nem csak áru volt, hanem államszervezési módszer. Amikor az olaj ára jó volt, a társadalmi béke is olcsóbbnak tűnt, ám amikor rossz volt, a rendszerből hirtelen látszani kezdett, hogy a stabilitásnak ára van: korrupció, pazarlás, és az a fajta „mindenki kap valamit” politika, amely addig működik, amíg van miből osztani.

Aztán a nyolcvanas évek végére éppen nem volt miből. Így 1989. február 27-én jött a Caracazo: tiltakozások, zavargások, fosztogatás, mégpedig a megszorítások, a benzin- és közlekedési díjemelések nyomán. A nyugatos hatalom úgy reagált, mint minden hatalom, ami az életéért küzd, így a halottak számáról máig viták vannak (a hivatalos adat alacsonyabb, más becslések jóval magasabbak). Itt repedt meg látványosan az a társadalmi szerződés, amelyet a puntofijismo papíron megkötött.

1992. február 4-én egy bizonyos Hugo Chávez és a hozzá köthető katonai csoport megkísérelte átvenni a hatalmat Carlos Andrés Pérez ellen. A puccskísérlet megbukott, de a korszak levegőjéből már érezni lehetett, hogy az elitnek fogytán az oxigénje. Mivel nyitni kellett, ezért kénytelen voltak békés módon megengedni, hogy az emberek leszavazzanak arra, akinek bizalmat adnának. Így 1998. december 6-án Chávez megnyerte az elnökválasztást (56,2%-kal), és ezzel nem pusztán kormányváltás történt, hanem rendszerkritikus felhatalmazás született. 1999-ben alkotmányozás is következett, éspedig a december 15-i népszavazáson jóváhagyták az új alkotmányt, amely a Bolivári Köztársaság narratíváját és új intézményi logikát hozott, akkor még kifejezetten jó hangulatban. Szólt a karibi jellegű latin zene, az utcán az emberek nagyon élvezték, hogy egy reményeik szerint sokkal igazságosabb, szociálisabb ország jön, gringóék nélkül.

És itt jön az a pont, ahol a külső beavatkozásról szóló leegyszerűsítő történetek rendre csődöt mondanak. Mert a következő években egyszerre lett igaz, hogy a chavizmus ellenfelei keményen próbálták megakasztani a folyamatot (2002-es puccskísérlet, majd 2002–2003-as országos sztrájk és PDVSA-leállás), és az is, hogy a chavizmus maga is egyre inkább a hatalomtechnikára, nem pedig a kormányzás minőségére állt rá. Vagyis lehet ezt nézegetni több oldalról is, de ettől még igaz, hogy mindenki vastagon benne van abban, hogy Venezuela elindult a diktatúra felé. Mivel a külső erők megpróbálták megdönteni a hatalmon lévőket, azok pedig emiatt a hatalom megtartásával voltak elfoglalva, kialakult az ördögi kör. Erre jöttek még rá a szankciók később, amik garantálták, hogy ez egyenes út az észak-koreai életérzés felé.

Chávez halálát 2013. március 5-én jelentették be, alelnökként Maduro ideiglenesen átvette az elnöki feladatokat. 2013. április 19-én pedig beiktatták első elnöki ciklusára. A buszsofőr elnök pedig egy nem propaganda-szlogen a semmiből, nem is gúnynév, mert Maduro pályája valóban a caracasi Metrobús körüli munkából, szakszervezeti világból indult. (A sors iróniája, hogy a latin-amerikai politika gyakran úgy működik, mint a népmese: a kisember feljut a palotába, aztán vagy ott is kisemberként viselkedik, vagy a palota szabályai átnevelik, és emiatt óhatatlanul elfelejti, hogy honnan jött. Egyik opció sem jó az eredmény szempontjából.)

Az Egyesült Államok 2017-ben „pénzügyi korlátozásokat” vezetett be, aztán 2019 januárjában az USA az állami olajvállalatot, a PDVSA-t is szankcionálta. Aki nézett ekkoriban F1-et, emlékezhet rá, hogy volt egy venezuelai versenyző, egy bizonyos Pastor Maldonado, aki még futamot is nyert egyszer a PDVSA feliratú autójával, aztán hirtelen kitették őt az F1-ből, miután odalett a támogatója. Aztán 2019. augusztus 5-én szélesebb körű vagyonbefagyasztást rendeltek el a venezuelai kormányzati vagyonra az amerikai joghatóság alatt. Az EU ezután 2017 novemberében fegyverembargót és belső elnyomásra használható eszközök exporttilalmát vezette be, valamint célzott utazási tilalmakat és vagyonbefagyasztást alkalmazott egyes személyekkel szemben.

A szankciók sok csatornát beszűkítettek, és érdemben, komolyan rontottak az emberek életén az országban, de a venezuelai összeomlást nem lehet csak erre ráírni, mintha egyetlen pecsét mindent elintézne. A szankciók hozzájárultak a gazdasági és társadalmi romláshoz, miközben más tényezők (belső intézményi leépülés, korrupció, a gazdaság olajfüggése) együtt alakították a válságot.

És most visszaérünk a nyitányunkhoz, amely már nem csak szatíra. Ha ma, 2026. januárjában valaki azt mondja, hogy „az USA elrabolta Madurót”, azt nem puszta retorikának mondja: a nemzetközi sajtó szerint tényleges katonai akció és őrizetbe vétel történt, ami miatt Caracasban ideiglenes államfői konstrukciót rendeltek el, Európában pedig több vezető a nemzetközi jogra hivatkozva bírálta a történteket. Ez egy merőben új hozzáállás a nemzetközi jog és más, sokak által rendkívül fontosnak tartott közös hitbeli meggyőződés szempontjából, de majd csak idővel látjuk meg, hogy mások is el kívánnak-e rabolni olyanokat, akiket a saját törvényeik szerint bíróság elé kell állítani.

A tanulság (ha van ilyen, és nem csak utólagos okoskodás) az, hogy Venezuela története sem egyetlen mondattal magyarázható. Nem csak az „USA által lefizetett bábok” egyszerű krónikája (a puntofijismo inkább belső elitkompromisszum és olajállami klientúra volt, a korrupció ezt csak megolajozta), és nem is „szankciókkal agyonvert ártatlanság” tiszta legendája (mert a szankciók szorítottak, de a rendszer belső logikái és önvédelmi megoldásai is romboltak). A legkeserűbb irónia az, hogy a végén már mindenki úgy beszél a népről, mintha egyetlen személy lenne, amelyik zászlót lenget, mintha bármi érdemleges javulás is várna rá, miközben a nép, a maga milliónyi arcával, közben csak élni próbál.

Nekem van olyan ismerősöm, aki venezuelai, és elmondása szerint, bár nem volt Maduro rajongója, meglehetősen ki van akadva azon, hogy csak úgy elrabolják az országa vezetőjét, de van olyan ismerősöm is, aki élt arrafelé és neki disszidens venezuelai ismerősei vannak, akik most boldogok, hogy hazamehetnek. És most is lesz egy csomó venezuelai, aki elhagyná az országát, mert éppen gyarmat lett, és ő meg ezért nem akar ottmaradni. Szóval, ha valami nem fontos itt senkinek, az az, hogy egy kis ország akaratával mi legyen. Ez a kis országok sorsa, hiszen a nagyok mindig azt csinálják, ami az érdekükben áll. Csak ehhez van egy nagyszerű nyugatias PR-lehetőség is, amennyiben az ember előveszi azokat a valóban létező emberi történeteket, amelyekkel könnyű együttérezni annak, aki erre fogékony.

Mert szabadsága (jelentsen ez a szó bármit is) csak annak van, aki meg is tudja azt védeni azoktól, akik azt tőle elvennék. Akár országon belül, akár országon kívül. A többieknek meg marad a remény, hogy az új gazdával majd kevésbé fog fájni a valóság.