Mohács ötszáz

A hanyatló széteső Kádár-korban, 1986-ban egy helyszíni tudósításban hangzott el a következő mondat. „Itt vagyunk Bátaszéken és megyünk az 56-os úton egyenesen Mohács felé”. Bár akkoriban már nem voltak az ilyen „bakik” miatt az ötvenes évekre emlékeztető megtorlások, de azért 1956 harmincadik évfordulóján egy vigyázatlan riporternek egy ilyen mondata tudott némi kis hullámot elindítani. Szóval egyenesen fejest ugorva a „témába”, tegyük fel a kérdést, hogy most akkor megyünk-e az ötszázadik évfordulón, 2026-ban az 56-os úton Mohács felé?

Mondhatnánk úgyis, hogy akkor kezdjük a „tényekkel”, csakhogy Émile Durkheim francia szociológus egész életműve arról szól, hogy vajon mit is értsünk azon, amit „fait social” vagyis társadalmi tény címszó alatt jelenik meg a hétköznapi életünk során. Vagyis mi a teendő akkor, ha (legalább is jelen tudásunk szerint) valóság csak egy darab van, de ugyanarról a valóságról a két egymásnak feszülő nagypárt tökéletesen eltérő értelmezést ad. Ha egészen eltérő „dolgokat” vélnek ténynek a különböző szereplők. Oswald Spengler híres mondata a Nyugat alkonyának bevezetőjében, miszerint „annyi világ van, ahány lény a világon” akár meg is nyugtathatna minket, hogy hát persze, „nincs is semmi látnivaló”, teljesen természetes, hogy ugyanaz a valóság egészen eltérő „világ-látványként” jelenik meg minden lény számára. Csakhogy egy olyan világban élünk, ahol minden társadalom, így a magyar társadalom is, egy hihetetlenül komplex rendszer, ahol az együttműködés olyan elképzelhetetlenül komplex formái működnek, hogy értelmezhetetlen az, hogy egymást kizáró „valóságokban” élő emberek akarják ezt az együttműködési rendszert sikeresen üzemeltetni. Ha például egy autóban egyszerre akarunk satuféket és padlógázt nyomni, hát abból valóban „gáz” lesz.

Talán először arra a kérdésre kellene választ találni, hogy vajon miből adódik az eltérő látvány, illetve miként jött létre, látszólag a „semmiből” egy ugyanazt a valóságot egy egész más látványként értelmező, egyes közvéleménykutatók szerint „elsöprő” többséggel bíró személetmód a magyar társadalomban. Az utóbbi évek legdivatosabb szava a „narratíva”, (vagyis elbeszélési mód) az elmúlt év legdivatosabb szava pedig a „világrendszerváltás”, és az eddig vázolt dilemma legmélyebb okait talán érdemes lenne ebben az értelmezési rétegben keresni. És akkor egy másik francia szociológus Michel Foucault, aki a „Szavak és dolgok” (Les mots et les chause) című művében azt a misztikus folyamatot próbálja megragadni, amikor „megnevezzük” a „dolgokat”. Ugyan már! Mondhatnánk erre, nem kell ezt túlgondolni, mert teljesen evidens, hogy vannak a dolgok és vannak azok megnevezésére szolgáló szavak, aszt jónapot.

Valóban ilyen egyszerű volna?! Hisz most éppen azt éljük át ebben a Mohács ötszáz évben, amit ötszáz évvel ezelőtt is és nagyon nem úgy néz ki, hogy sikeresen találnánk meg az „adekvát” fogalmakat közös dolgaink megnevezésére. Akkoriban is „világrendszerváltás” ment végbe, és akkor is egy „háromtest” birodalom tépte háromfelé az országot, „csak” éppen a történetben szereplő minden „főszereplő” másként értelmezte az akkori „világlátványt”, ami látszólag akkor is mindenki számára „egyértelmű” volt. Ma már nyilvánvaló, hisz levéltári adatok utalnak rá, hogy az egymásnak feszülő két világbirodalmat, a Habsburg és az Oszmán impériumot ugyanaz a „láthatatlan”, sőt „nem létező” globális pénzhatalmi rendszer finanszírozta, amely az elmúlt három évezred során (és most is természetesen) minden birodalmat finanszírozott. Hogy Velence, Genova, vagy éppen a „legkatolikusabb” francia király I. Ferenc az Oszmán birodalom legfőbb „koalíciós partnerei” voltak, szóval volna itt bőven feltárni való analógia, csak valahogy nem nagyon akarnak „feltáródni” mostanság sem. Ebben az iszonyú feszültséget generáló erőtérben a Szentkorona szakrális történelmi Magyarországának egyik részét az egyik birodalom szállja meg, egy másik részét a másik, és hogy erre is legyen példa, a két birodalom között egyensúlyoz Erdély. Martinuzzi érsek az egyik meghatározó főszereplő tragikus halála és az ország széthullása azt üzeni számunkra, hogy az akkori „világrendszerváltás” bonyolult és életveszélyes kötéltánca sikertelen „projektnek” bizonyult, lezuhantunk erről a bizonyos „kötélről”, és a szakrális magyar nemzet halálra zúzta magát.

Cicero szerint a történelem az élet tanító mestere, és bár az ő személyes sorsa is tragédia, de ettől még mondásának üzenete nagyon is helyénvaló. Martinuzzi, akit inkább csak Fráter Györgyként ismerünk, úgy próbál egyezkedni ebben a tektonikai térben, hogy az ország széthullását megakadályozza, de az ország is széthullott és ő maga is. Akárcsak Tisza István miniszterelnök, aki ugyan kimondja, hogy Magyarország a háborúba való belépéssel semmit nem nyerhet, de mindent elveszíthet, de mégis csak belépünk a háborúba, és Trianonban, a szakrális ősnemzet után a „modernista” és „csinált” államnemzet is széthullik, Tiszát pedig szintén legyilkolják. Vajon, amikor most „mint pisztolyként egymásra fogott magyarként” fordul szembe gyilkos indulattal egymással az „egy haza” két része, akkor tudhat-e a történelem az élet tanítómestere lenni?

És ha már a narratíva és a világrendszerváltás a legdivatosabb szavak, okkal, akkor lehet-e olyan narratíva, ami úgy beszéli el azt a világrendszerváltást, hogy az mindkét oldal számára világossá tegye az erdélyi fejedelmek híres jelmondatának lényegét, hogy nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet.