Időnként a megszokottnál jóval látványosabban kettéválik az ország. A hétköznapinál sokkal láthatóbban kirajzolódnak az eltérő magatartásminták. Ilyen időszak például a karácsony vagy a szilveszter. Sokféle módon lehetne csoportosítani az ünnep kapcsán embertársainkat, most, csak jobb híján nevezzük őket így, az undorkodók és a derűs öröm képviselőinek szembenálló csapatát vesszük elő.
Ha máshonnan nem is, a választási időszakokban felpörgő események résztvevőinek viselkedéséből könnyen megláthatjuk különbségeiket. A mindig mindennel elégedetlen, a világot folyamatosan sötétnek látó és láttató figurák természetesen az ünnepek alatt sem pihennek, mint ahogy előtte és utána sem. Itt minden rossz. Kényelmetlen. Idegesítő. Fárasztó. Borzasztó. Diktatúra. Nincstelenség. Bezzeg Brüsszel. Ha belelapozunk – vagyis az interneten korszerűen rápörgetünk – a lapok híreire, világosan kirajzolódnak a baloldali, nagyrészt szélsőliberális orgánumok karácsonyi és minden egyéb ünnepi mintái.
Már a jó korán előjönnek a hangulatalapozó fogalmazások. Ilyen például a Soha többé a szüleimmel – egyre többen mondanak nemet a családra karácsonykor hosszúkás című cikk. Ennek olasz hősei, akik természetesen erősen harcolnak önmegvalósításukért, a haladás modern eszméi élére állnak, és úgy köpködik a család intézményét, mint azt tennék egy büdös disznókonda esetében. Egy Elisa Stefanati nevű pszichoterapeuta kijelenti például, hogy a család a konfliktusok gyakorló terepe, kerülendő csatatér. Az meg, hogy a gyerekek mennyire elszántan törekednek mindenféle kapcsolat felszámolására a szüleikkel, sőt, a karácsony sem állítja meg őket, az nem önzés, hanem az egyedüli túlélési stratégia – állítja bizonyos Valentina Tridente. A La Republica című olasz lap családelhagyási beszámolója szerint karácsony ünnepe nemcsak a szeretetet jelezheti, hanem töréspontot, továbbá az önvédelem kezdetét is. Ez utóbbiak jelentik az egyén önmegvalósításának leglényegesebb elemeit. Az én kiemelkedik az ósdi és meghaladott miből, micsoda hülyeség, hogy a család bármiféle társadalom alapja lehet.
Hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon ez a családmegtagadó, lassan mozgalommá terebélyesedő eszme, színre léptettek egy regényt is. Andrea Bajani Tíz év címmel igyekezett kiábrázolni az irodalom eszközeivel, hogy vajon a gyerek véglegesen elhagyhatja-e szüleit. Mert, ha jót akar magának, ki akarja teljesíteni az énjét, szakítania kell családjával. Ehhez bizonyos családterápiás szakértők is hozzásegíthetik, mert jól megmagyarázzák, hogy a karácsony a legkritikusabb időszak. Az ünnepek felerősítik a feszültséget: kényszerű találkozások, a munka, a párkapcsolat és a gyerekek körüli problémák fellángolása. A karácsony nem ünnep, hanem próbatétel – állítja az íróművész. Ha valaki úgy érzi, hogy a szabadsága az önállósága vagy a fejlődése veszélybe kerül, nos, a korlátlan szabadság jegyében szakítania kell családjával.
A megveszekedetten hagyománytisztelők azonban a divatos és széles körben elterjedt nézetek ellenére is ragaszkodnak az ünnepeikhez, így a karácsonyaikhoz és a szilveszterezéseikhez is. Amik évezredek óta nem mások, mint azoknak a szeretetközösségeknek az ünnepei, melyeket családoknak nevezünk. Ezekben van apa, van anya, vannak gyerekek, meg még nagypapák és nagymamák, fivérek és nővérek, unokatestvérek, tele lehetne írni a lapot, hogy ki mindenki más tartozhat ide. A családok kisebb vagy nagyobb körben különös módon ragaszkodnak a karácsonyhoz. Persze, nem is tehetnek jó lélekkel mást, hiszen megtanulták és megtapasztalták, hogy az egyéni önzést mindig legyőzi a közös, ha úgy tetszik családi érdek, hogy mégis csak jobb örömben élni, mint folyamatos elégedetlenségben.
Arról aztán már ne is beszéljünk, hogy a végtelenül felvilágosult, korszerűnek szajkózott liberalizmus lényegéből nem mászhat elő más, mint az áskálódó, irigy, mindent tagadó rosszkedv.
Velük szemben azért, mint ahogy mindig, ott fénylik keresztény karácsonyunk. A Megváltó születésének ünnepe. És ott csillognak az új évi remények fényei.