Átlagos év

Már a hetvenes évek végén is azt mondogattuk kesernyés öniróniával, hogy na, ez is egy átlagos év volt, vagyis rosszabb, mint a tavalyi, de egész biztos, hogy jobb, mint amilyen a jövő év lesz. Ha ebből kiindulva vesszük szemügyre a 2025-ös évet egy kicsit elbizonytalanodunk. Hiszen azért az idei év során legalább kicsi remény mégis csak adódott a békére, ami aztán így az év végére el is fogyott szépen. Másfelől bár most az év végére elfogyott ugyan a remény, de a lélek valahogy nem tud belenyugodni abba, hogy ugyanolyan reménytelen marad a világ jövőre is, mint amilyennek most az évvégén átéljük. Szóval próbáljuk ennek a most véget érő „átlagos” évnek a mélyebb rétegeit is áttekinteni, hátha ott inkább találunk választ a bennünk kavargó kérdésekre.

Az ember mindig a jelenségekkel találkozik, de mindig a jelenségek örvényei alatti rétegeket, az ott megbúvó „lényeget” szeretné megérteni, és ez itt a bökkenő, mert hogy mi is volna ez a lényeg, ami, mint tudjuk „soha sem látható”. Hisz, bár a „világlátvány” optikailag ugyan minden ember számára ugyanaz, de mégis megrendítő átélni, hogy ugyanaz az egy (azaz EGY) darab világlátvány egész másfajta világot jelent minden ember számára. Ahogy Oswald Spengler mondja a Nyugat alkonyában „annyi világ van, ahány lény a világon”. Mindenkinek tehát saját elbeszélési módja van ugyan a világlátvány leírására, de végzetes tévedés volna azt gondolni, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy mindenkinek „igaza is van”. Mert az igazság köszöni szépen jól van akkor is, ha adott esetben nulla szavazatot kap valamilyen „demokratikus” megmérettetésen, vagyis az igazságnak, ami a valóság adekvát tükrözése, logikailag semmi köze a „többség” vélekedéséhez.

Na, ezzel sikerült is talán az összes létező biztosítékot kiütnöm, mert hogy miféle szörnyűséges feltételezés az, hogy a többség is tévedhet, meg egyébként is teljes egyenlőség van, tehát mindig minden szavazat ugyanannyit ér. Csak nagyon hallkan és illedelmesen jegyzem meg, hogy egyfelől a „tömeg” nemcsak a fizikában, hanem a „társadalom-fizikában” is a „tehetetlenség” szinonimája, másfelől pedig az emberi világ örök időktől fogva szellemi hierarchiára épült, és valójában arra épül ma is. A most átélhető világlátvány éppen azért mutat totál-káoszt, mert bár a világ ma is szellemi hierarchiára épül, csakhogy a világ anyagi-fizikai („anyagcsere”) folyamatai feletti ellenőrzést gyakorló erő látszólagos szellemi fölénye egy ügyesen elrejtett, a „liberális demokrácia és szabad piacgazdaság” jól hangzó hamis megnevezése mögött meghúzódó léterőszak és diktatúra „terméke”. Mindezt háromezer év óta úgy érik el, hogy a közvetítő mezőket, a kereskedelmet, a pénzt és a médiát fegyverként használják az emberi létezés parazita kifosztására. Ez az, amiről Martin Heidegger német filozófus azt írta, hogy ez nem más, mint a „létezők brutális kiszakítása a létezésből”, vagyis mindez az emberiség történetének legborzalmasabb háborúja, egy folyamatosan tartó „lét-háború”. Amit eddig azért tudott viszonylagos „békeként” eladni a világot irányító erő, mert az engedelmes munkaerő és fogyasztóerő állatként üzemeltetett emberiség „célfüggvényévé” a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg szakadatlan növelését tette, és ennek viszonylagos biztosításával formálisan legitimálni tudta ezt a permanens lét-háborút. Ám kissé leegyszerűsítve és nyersen fogalmazva elfogyott a legitimáció alapját jelentő híg moslék, így a haszonállatok tömegei számára pótlékként „valami mást” kellett kitalálni. Ezt a célt tölti be a kiprovokált háborúknak az a láncolata, ami világunkban most belobbanni látszik.

Béke tehát nemcsak „egy nap alatt” nem lett, hanem egy év alatt sem, és amíg ez az egész emberi létezés számára legsúlyosabb kérdésként felmerülő összefüggés nem lesz elbeszélhető, illetve az ehhez kapcsolódó teendők nem lesznek megbeszélhetők addig nem is lesz értelmezhető a béke. Annyiból kétségtelenül nem „átlagos” ez az év, hogy megjelent egy halvány reménysugár. Az új amerikai elnök az eddigitől eltérő, sőt az eddig értelmezhetetlen mélységű kérdésekre is reagálni képes elbeszélési kerete és fogalomkészlete megnyithatja azt a „beszéd-teret”, ahol egyáltalán elkezdődhet a szembenézés mindazzal, amit felvázolni igyekeztem.

Mindez önmagában még nem jelent békét, sőt átmenetileg még fokozódhat is a lét-háború, hisz újabb törésvonalak mentén mutathatja meg iszonyú erejét a világhatalom lemeztektonikája, de legalább esély nyílik az „apokalipszisre”, ami ugyan félelmetesen hangzik de az antik görög nyelvben ez „csak” azt jelentette, hogy „lehull a lepel”. A lepel lehullása pedig a világlátvány eddigi értelmezését is átalakíthatja. Nem kicsit, NAGYON.

Az emberiség nagy részét a média, mint a „globális valóságipari művek” értelmező-hatalmi részlege, eddig a hamis értelmezések ketrecében tárolta, de ha e ketrecbe zárt emberiség számára egyszerre csak a drámaian megváltozott látvány lesz a valóság, ez sok mindent megváltoztathat. A most véget érő „átlagos” (pontosabban csak annak látszó) 2025-ös év tehát visszatekintve esetleg nagyon nem átlagos lesz majd, ha ezek mögött a változások mögött valóban olyan mélységű és intenzitású szellemi energiaáramlások húzódnak, amelyek háromezeréves trendfordulót jeleznek. Azt, hogy az egész emberi létezés számára egy ma még nem meghatározható, de az elmúlt évezredek élősködő létmódjától gyökeresen eltérő létértelmezés éppen ebben a kritikus évben ért el ahhoz a kritikus elágazási ponthoz, amelytől minden megváltozik.