Az 1907-ben elfogadott népiskolai törvények az elemi oktatást az ország modernizációja érdekében ingyenessé és mindenki számára kötelezővé tették. A törvény a soknemzetiségű országban megerősítette és kiterjesztette az 1868-as nemzetiségi törvényben megfogalmazott nemzetiségi anyanyelvű oktatáshoz való jogot, azaz „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást”. Ennek eredménye tükröződik a rendszeresen kiadott statisztika évkönyvekben is. 1913-ban, az utolsó békeévben 18 507 elemi iskola volt a Magyar Királyság területén, ebből 13 532-ben magyar volt a tanítási nyelv, 2233-ban a román, 1806-ban a horvát és a szerb, 474-ben a német és 380-ben a tót nyelv. A nemzeti kisebbségek a felsőbb iskolákban is ilyen arányban tanulhattak az anyanyelvükön. Ezek a számok az összenépességhez viszonyított nemzetiségi arányokat is jól tükrözik.
Ez az a hírhedt Lex Apponyi, ami az ország területén élő nemzetiségeknek annyi kisebbségi sérelmet okozott. Mert a törvény azt is kimondta, hogy minden iskolában, még a nemzetiségi iskolákban is kötelező tantárgy a magyar nyelv. Ez pedig az ő értelmezésük szerint az oktatás rendszerén keresztül történő erőszakos magyarosítást jelentette.
Trianon után az oktatásban is megváltozott a helyzet. Az utódállamokban nemcsak erőszakos románosítás, (cseh)szlovákosítás, németesítés zajlott, hanem egy olyan folyamat, amit ma divatos szóhasználattal érzékenyítésnek nevezhetnénk. A többségi társadalom gyermekeit már az iskolapadban a magyarok ellen hangolták, a magyar gyermekekben pedig primer szégyenérzetet akartak kifejleszteni.
A történelmi hamisításokról most nem szólnék, nézzük helyette, milyen is a tankönyvek szerint a magyar!
„Félelmet gerjesztő külsejű, apró, karikalábú. Kis szemük erősen bemélyedt szemüregeikbe és roppant kegyetlenek voltak. A civilizáció első elemeit, éppúgy, mint a szlávok, a Dáciában tartózkodó római elemektől kapták, de ma, miután a németekkel, románokkal, szerbekkel összekeveredtek, odajutottak, hogy elfogadható termetük és külsejük van, hogy sátrak helyett házakban laknak, hogy előrehaladott kultúrájuk van és vendégszeretők. Azonban hiúk és nem tudják felejteni Ardealt, amelyet önkényesen, ezer évig bitoroltak.” Ez a részlet Románia földrajzát ismertető tankönyvből van, amit 1929-ben a hetedik osztályos tanulók okítására szántak. A tiltakozás hatására a román közoktatásügyi miniszter betiltotta ugyan a tankönyvet (szerettek is erre hivatkozni a románok a nemzetközi fórumokon), de bírói ítélet visszahelyezte az iskolákba.
Ilyen szellemben folyt az oktatás Csehszlovákiában is: az Európába betört magyarok vadak és műveletlenek voltak. A román tankönyvekhez képest a különbség pusztán annyi, hogy szerintük a szlovákoktól vették át a magyarok a műveltséget és persze más ezer dolgot is, amelyeknek tót neve mindent elárul. Szlovenszko 1031-ben került Magyarországhoz, ekkor kezdődött az erőszakos magyarosítás, a tót nemesek identitása hamar elolvadt, magyarnak vallották magukat, a néppel nem törődött senki, Hagyták, hogy igazságtalanul bánjanak velük, sőt kínozták is őket. A szlovák nemzetet ennek ellenére nem sikerült elpusztítani.
A gyerekek érzékenyítésében az osztrák oktatás járt talán leginkább az élen. A magyaroknak évszázadok óta megszokott lenézésével erősítették a német nemzettudatot. A honfoglaló magyarok külseje olyan szörnyűséges volt, hogy állatoknak lehetett tartani őket, hisz vadnövények gyökereiből és mindenféle állat nyers húsából táplálkoztak. A magyar állhatatlan, hűtlen, hitetlen, hazug és ravasz nép, a becsületet és becstelenséget egymástól megkülönböztetni nem tudják. Így tanították a 9-10 éves gyerekeket Ausztriában, és a jobb érthetőség kedvéért a leírtakat számos illusztrációval szemléltették.
Képzeljük el azt a magyar gyermeket, aki a saját népéről, felmenőiről ezt tanulja az iskolában! És osztálytársai nap mint nap – hiszen minden korban alapvetően kíméletlenek a gyerekek egymással – kigúnyolják és megalázzák, megverik magyarságáért, és védelmet nem kap senkitől, sem a tanítótól, sem az iskolától. Mennyire traumatizálódhatott ez a generáció?
De nehogy azt higgyük, hogy a trianoni utódállamok maguktól találták ki a magyargyalázást, történelemhamisítást! Van ennek előképe már a 12. századból. A szörnyűséges, rút és vad magyarokról Freisingi Ottó bajor püspök krónikájában olvashatunk, amit a későbbi századokban újra és újra elővettek, bővítettek, alakítottak.
Tudós magyarázatot a magyarokról elsőként Ludwig August Schlözer göttingeni professzor adott a 18. század végén. A neves tudóst az erdélyi szászok kérték föl, hogy tudományos igénnyel írja meg a történetüket. A magyarul nem tudó, Erdélyben, Magyarországon soha nem járt és csak szórványos forrásokkal rendelkező, de rettentő magabiztos német professzor nemcsak a szászok történetét írta meg három kötetben, hanem egyenesen átírta az Árpád-kori magyar történelmet. Bizonyítani akarta, hogy a magyar nem kultúrnép, csak egy jöttment, vad ázsiai fajta, aki megmaradását, civilizáltságát a németeknek köszönheti. „Nem igaz, hogy a magyarok Kr. u. 1000 óta urai Erdélynek; nem igaz, hogy magyarok hódították meg, és az sem igaz, hogy korábban birtokolták ezt a földet, mint a németek. A székelyek és a magyarok a németeknek köszönhetik Erdély földjét, nem pedig fordítva. Nemcsak kultúrájukat, hanem létezésüket is a németeknek köszönhetik, németek nélkül nem lenne magyar Európa földjén, éppúgy, ahogy ma besenyők és kunok sincsenek” – írta. A vadászó és halászó „madjarokat” ázsiai hordának nevezte, akiknek az Erdélybe hívott szászok lettek a tanítóik, felvilágosítóik és védelmezőik, az ő szorgalmukkal tudtak Erdélyből tündérkertet varázsolni.
Ez a felfogás dagadt tovább a nemzeti kisebbséggé váló népek 19-20. századi irodalmában, akik gondoskodtak arról, hogy torz magyarságképüket megosszák a nyugati világgal. A hálátlan magyarok ezer éven át kegyetlenül elnyomták őket, de a 20. század elején ébredezni kezdett a nemzeti öntudat és közeledik az igazság órája. A tótok például, a cseh Karel Kálal és Tomaš Masaryk tollából németül adták a világ tudtára, hogyan nyomták el őket, a szlovákokat a magyarok. A könyv szerzői mindketten csehek voltak, akik előrelátóan építették fel a majdani Csehszlovákiát és az ügyes Masaryk professzor munkássága nyugati értelmiségi berkekben nagy visszhangra talált. Nem akarom sorolni a mű érveit, magyarokról alkotott felfogását, hiszen mindig ugyanoda lyukadnánk ki.
Csak annyit mondanék még, hogy Schlözer professzor háromkötetes munkáját 2017-ben adták ki utoljára, reméljük, csak mint tudománytörténeti „elfelejtett” csemegét. Kálal könyvére pedig pár éve Heidelbergben akadtam rá, egy antikváriumban. Nem az 1903-as kiadásra, hanem egy 2009-ben kiadott példányra, amikor Szlovákia 16 éve már önálló nemzeti létét élte. Vajon miért kellett ismét megjelentetni?
