Van a Bokros-jelenségben valami nehezen feledhető, fanyar színpadi íz: a ’szakértői’ gőg és a kilencvenes évek poros aktaszagának elegye ez, ahol a nemzetgazdaság csak egy Excel-tábla, a hús-vér ember pedig csupán egy zavaró, törlendő cella. Ez a jól ismert technokrata revü – a nadrágszíj-csattogtatás rutinos koreográfiája – most a Tisza Párt kulisszái között kezd újra kigőzölögni. A kérdés már csak az: akarunk-e megint olyan kapitányokat a parancsnoki hídra, akik szerint az utasok csak felesleges ballasztot jelentenek a hajón?
Bokros Lajos ma is ugyanazzal a szikár magabiztossággal beszél, mint harminc évvel ezelőtt; ugyanazt a műsort adja elő, és hangjában egyetlen rezzenésnyi kétely sem támadt az évtizedek alatt. Dicsekszik a tandíjjal, mint „erkölcsi áttöréssel”, indokolatlannak mondja a 13. és 14. havi nyugdíjat, mondván: „nem fizettek rá járulékot”. Mintha az ország egy elvont pénzügyi modell lenne, ahol a számítás végén kijön az eredmény, és ezzel minden kérdés le is zárul. A Bokros-csomag idején is ez volt a logika: titokban összerakott megszorítások, szakértői gőg, nulla társadalmi párbeszéd. Aztán jött szembe a valóság, és sorra dőlni kezdtek a dominók: alkotmánybírósági megsemmisítések, miniszteri lemondások, végrehajthatatlan rászorultsági szabályok.
Az 1995-ös fogászati megszorítás talán a legtisztább metaforája ennek az egész világlátásnak. Bokros idején a fogmegtartó kezelések fizetőssé váltak, miközben a foghúzás ingyenes maradt. A rendszer üzenete világos volt: a rövid távú költségcsökkentés megelőzi a hosszabb távú társadalmi és egészségügyi következmények mérlegelését. Lehetett volna körültekintően tervezni, megbízható adatbázisokra építeni, átláthatóbb finanszírozást kialakítani – mégis egyszerűbb volt azt mondani: fájdalmas, de szükséges döntések. Aki pedig a kicsorbult szociális jogok politikáját megkérdőjelezte, azt nem partnerként, hanem problémaként kezelték.
Ez a mentalitás köszön vissza akkor is, amikor ma a Tisza Párt háza táján Bokros Lajos és a Bajnai- vagy Gyurcsány-kormányok egykori szakértőinek szellemi öröksége bukkan fel. Ugyanaz a kör, ugyanazok az arcok, ugyanaz a hit, hogy a választók majd fegyelmezetten elfogadják mindazt, amit „szakmailag muszáj” lesz megtenni velük – még akkor is, ha erről a kampányban nem illik mindent őszintén elmondani, ahogy arra a párt alelnöke egy elejtett mondatban maga is utalt. Mintha a kilencvenes és kétezres évek társadalommérnöki ihletésű kudarcai meg sem történtek volna. Mintha nem mondtak volna már többször csődöt kormányon, végérvényesen eljátszva az ország bizalmát.
Ha az ellenzéki közvélemény-kutatók számai egyszer tényleg beigazolódnának, és ennek a világképnek a hordozói kerülnének újra döntési helyzetbe, akkor nem reformokat, hanem egy posztkommunista időutazást kapnánk: nadrágszíjpolitikát a régi „bajuszos” gőggel és morális pózzal körítve, a társadalmi érzéketlenséget szakértelemnek álcázva. Ebben az értelemben Bokros Lajos felbukkanása még hasznos is lehet… Ugyanis emlékeztet sokakat. Felébresztheti a bizonytalanokat és a középen állókat, hogy felismerjék: amit most újként kínálnak nekik, az valójában egy jól ismert, leharcolt múlt műsora, amelyen az ország már egyszer nagy nehezen túljutott.