A politikai életben és sajnos a gazdaságpolitikában is, gyakran fordulnak elő olyan elképzelések, amelyek megvalósíthatóságát számításokkal tesztelni lehetne, mégsem történnek ilyen számítások. Tipikusan ilyen az Unió klímapolitikája. A német Zöld párt, a Grünen, által befolyásolt Unió vezetése nem csak azt a célt tűzte ki, hogy 2050-ig az Unió szén-dioxid kibocsátását zéróra kell csökkenteni, hanem még azt is, hogy e célt lényegében megújuló energiával kell elérni. Ráadásul a zöldek nem csak a szénalapú energiatermelést akarják leállítani, hanem még a szén-dioxidot ki nem bocsátó atomerőműveket is. E célt saját hazájukban el is érték, Németország másfél évtized alatt mind a 22 atomerőművét bezárta, de ezen túlmenően, más országokban is igyekeztek akadályozni az atomerőművek működését, és kivált az újak építését. Részben ez az oka annak is, hogy Paks II kivitelezésének megkezdése jelentősen csúszott.
E politika hatását az Unió bruttó energiaszerkezetének változása világosan jelzi. Összességében az unió energiaigénye az 1990-es szinthez képest – kezdeti emelkedést követően – mintegy 10 százalékkal csökkent, ami részben az energiahatékonyság növekedésének, de leginkább az ipari szerkezet átalakulásának, az ipar, különösen a nehézipar elvándorlásának és általában az Unió fejlett országai gazdasági stagnálásának köszönhető.
Az összes energiafelhasználáson belül dinamikusan nőtt a megújuló energiaforrások (nap, szél) és jelentősen visszaesett a szén aránya. A földgáz aránya nem változott az atomenergia-ellenesség miatt azonban az atomenergia szerepe számottevően mérséklődött. E politika ideológiai meggondolásokra épült, holott nagyon egyszerű számítással bizonyítani lehet, hogy a szél- és naperőművek erőltetett fejlesztése zsákutca, jelentős további gazdasági károkat fog okozni az Uniónak (ezen belül nekünk is), míg atomenergiával el lehet érni, vagy legalábbis meg lehet közelíteni a 2050-re kitűzött zéró emissziós célt.
Elvégeztem egy ilyen számítást két változatban, az egyikben azt tételeztem fel, hogy 2050-ben az Unió összes energiaigényét szél- és napenergiával fogjuk kielégíteni (fele-fele arányban), a másikban, hogy csak atomerőművekkel. A számítást nem részletem, mert esetleg unalmas lenne, de néhány számot megemlítek, hogy ha valaki ellenőrizni akar, megtehesse.
Az Unió (EU27) 2024-es energiafogyasztása 900 millió tonna olajegyenérték volt, ami 10 467 terrawatórának (TWh) felel meg. Ha feltételezzük, hogy a hatásfok javulás miatt az EU27 energiaigénye nem változik, akkor 2050-ben is ekkora lesz az igény. Mivel egy évben 8760 óra van, evvel elosztva az igényt, kijön, hogy 1,2 TW (1200 GW) folyamatos teljesítményre van szükség. Ennek a felét 0,6 TW-ot kell nap- és ugyanennyit szélenergiával fedezni. Igen ám, de a nap csak a naptári idő 12-18 százalékában süt, a szél meg 25-45 százalékában fúj, tehát ennek megfelelően nagyobb kapacitás szükséges. Végül is a számításokból az jön ki, hogy napelemek esetében 3-5, szélerőművek esetében 1,5-2,0 TW kapacitásra van szükség.
És most jön az első elgondolkodtató adat. A naperőművek helyszükséglete mintegy 19 ezer négyzetkilométer terrawattonként (1,9 hektár/MW), ebből kiszámítható, hogy a szükséges (3-5 TW) kapacitás eléréséhez 63-95 ezer négyzetkilométert kellene napelemekkel beborítani, gyakorlatilag egy Magyarországnyi területet. De még ez is eltörpül a szélerőművek helyigénye mellett, amelyek megawattonként 3-7 négyzetkilométert igényelnek, a szél- és területi fajlagosok függvényében összesen 190-660 ezer négyzetkilométert. Németország területe 360 ezer négyzetkilométer, tehát még a közepes fajlagosokkal számolva is akkora a területi igény, hogy beborítaná Németországot. Ez lenne az új germán erdő, ami részben már meg is valósult.
De mindez semmi a tárolókapacitások által okozott problémákhoz képest. A napsütéses órák évi eloszlásából és a szélerőművekre vonatkozó adatokból kiszámolható, hogy 30 napi tárolókapacitás kell ahhoz, hogy az ellátás biztonságos legyen, vagyis napenergia esetében a nyári többlet-energia fedezze a téli hiányt, illetve szélerőműveknél a szelesebb időszak többlete fedezze a szélcsendes időszakok hiányát.
Harmincnapi tároló kapacitás 860 TWh tárolási igényt jelent. Ipari méretű tárolókapacitás építéseknél 117 USD/ kWh a kulcsrakész tároló kapacitások ára. Most már csak egy szorzás, hogy kiderüljön ez százezer-milliárd dollárt jelent, és az Európai Unió teljes öt éves GDP-jét teszi ki, amit azután 10-15 évenként fel kellene újítani.
Ez a rövid számítás, ami a matematikát kedvelő olvasó számára talán követhető és ellenőrizhető is, bizonyítja, hogy a szén-dioxid-kibocsátás zéróra csökkentése szél- és napenergiára alapozva lehetetlen vállalkozás, tehát nap- és szélfarmok további létesítése zsákutca, értelmetlen, felesleges pénzkidobás (nálunk is).
A fent bemutatott számítást lehet vitatni, lehet más tárolási formákat kitalálni, például vízbontásból származó hidrogént, vagy lehet játszani az energiaigények időbeli eltolásával, „okos” hálózatokkal, bármivel, de a nagyságrendek akkor sem fognak változni, Európa energiaellátása szél- és naperőművekkel, vagy bármilyen más megújuló forrással lehetetlen.
Ezzel szemben a zéró szén-dioxid-kibocsátási cél elérhető lenne atomerőművekkel. Azok helyigénye eltörpül a szél- és naperőművek helyigénye mellett, és főleg, mivel folyamatos működésűek, nem igényelnek tároló kapacitást. Míg a fent említett nap- és szélerőművekkel való energiaellátás, nem csak a helyigény és a költségek, hanem a fizikai megvalósíthatóság hiánya miatt is irreális (például képtelenség annyi tároló kapacitást építeni, amennyi kellene), az atomerőművekkel való energiaellátás fizikailag megvalósítható.
Atomerőművekkel számolva a szükséges 1200 GW teljesítmény, mintegy 600 darab Paks I nagyságú atomerőmű megépítését igényli. Ennek 25 év alatti végrehajtásához évente 24 Paks I-nek megfelelő atomerőművet kellene üzembe helyezni, ami feszített, de megoldható feladat.
Jelenleg négy Paks I nagyságrendű atomerőmű van építés alatt az Európai Unióban, köszönhetően annak, hogy az Unió vezetése, ha nem is tiltja, de ott akadályozza az atomerőművek építését, ahol tudja, Németországban pedig az egész állományt, 22 atomerőművet, be is zárták. Az Európai Unió jelenleg 60-90 milliárd eurót ad a megújuló energiaforrások támogatására, ebből 6-9 Paks méretű atomerőművet lehetne építeni, ami a fent kiszámolt igény egyharmada, egynegyede. Ha ehhez az egyes országok a maguk erejét hozzáteszik, akkor könnyen elérhető az évi 24 erőmű építési költsége, ami uniós szinten mintegy évi 250-300 milliárd eurót tenne ki, az uniós GDP évi 1,3-1,6 százalékát. Ez akkora összeg, hogy nehézségek nélkül finanszírozható.
A fenti számításokból világosan kitűnik, hogy a célt, a szén-dioxid-kibocsátás zéróra csökkentését, viszonylag könnyen el lehetne érni atomerőművekkel és lehetetlen elérni az Unió által preferált szél- és naperőművekkel, vagy bármilyen más megújuló keverékkel.
A fenti számítás, ami mindössze egy oldal papírt és a négy alapművelet ismeretét igényli, azonban teljesen hiányzik az Unió vezetőinek gondolkodásából, e helyett ideológiai alapon irreális utakra terelik az Unió országait. És sajnos ez az irrealitás nem csak az energiaellátás területén jelentkezik, hanem jelen van a bevándorlási politikában, és ami most a legveszélyesebb az Oroszországgal való háború kiprovokálása terén is. Mi várható az unió vezetésétől, ha még a legegyszerűbb esetekben is, amikor az eredmény előre egyértelműen kiszámítható, az irracionalitást választja?
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum Tanácsadója