Amíg az elszigetelődött Orbán Viktor Brüsszelben éjnek évadján is az ország és Európa sorskérdéseiről vívott győzedelmes, kemény csatákat, addig a Tisza párt vezetője korházak mellékhelységeiben WC-papír után szaglászva személyes sikereként tálalja a levadászott hiányosságokat. Az üvöltő kontraszt ellenére a két politikus össznépi megitélése, kedveltsége között mégis alig észlelhető a különbség – legalábbis ez szűrhető le a közvéleménykutatók számháborújából. E talány egy marslakó számára alighanem megfejthetetlen lenne, de a valóság talaján egyensúlyozva, a logikai bukfencnek észszerű magyarázata is kell legyen.
Az egyik lehetséges verzió szerint, valahol az abszurditás mélyén, súlyos általános értékrend válság rejlik. A nagyfokú zavarodottság összetett okainak egyike a dicséret kultúrájának fogyatékosságára vezethető vissza. A múltbéli, sokáig uralkodó poroszos oktatási modellen ugyanis generációk nőttek fel, ahol a tanerő a számonkérésnél a hibákra és nem az erősségekre koncentrált. A mára szerencsére elavult pedagógiai gyakorlatból hiányzott a pozitív megerőstés, aminek következtében önbizalom hiánnyal küszködő diákok tömegei csöppentek bele a felnőttek teljesítmény kényszeres világába. Ráadásul a poroszos modell lenyomataként a közép-kelet-európai kultúra beidegződése szerint a napi életben még ma is az együttműködés helyett inkább az összehasonlítás dominál. Mindenáron vetélkedésbe kényszerülve pedig frusztráltak vagyunk, és sokan úgy érezhetik, hogy ha másokat megdicsérnek, akkor versenyhátrányba kerülnek. Ezért ajánlatos az elismeréssel nagyon csínyján bánni. Pedig egy jó szó, akár egy parányi biztatás szárnyakat adhat. (A cirkuszi állatidomárok régen felismerték, hogy ostor helyett jutalomfalattal előbb rá lehet venni az oroszlánt a tüzes karikán átugrásra.)
A politikától szinte független alapállás szerint például eleve ciki Orbánt dicsérni, vagy akár csak egy jó szót is ejteni róla. Aki mégis erre a csúfságra vetemedik, az a szalonképesebb jelzők között válogatva: birka, agyhalott, fideszbérenc, vagy egyszerűen csak a k… anyját az ilyen csicskának. A minimális intellektuális erőfeszítést igénylő érvelés helyett pedig marad a kórházi illemhelyszemle, és a kigyúrt, nagy kópé, „anyagyilkos gyerekek” elkápráztatása viseletes plüss macik osztogatásával. És ehhez, vagy más hasonló hókusz pókuszokhoz aszisztál a fáklyás felvonulók tömege. A mackókkal adakozók között feltűnően sok volt az értelmes arc is. Akiknél a beléjük kódolt kulturális minta nyomán kialakult Orbán gyűlöletében az irigység mellett az is közrejátszhat, hogy eleve negatívra vannak hangolva. A miniszterelnök elismerésre méltó ténykedéseinek dicsérete helyett a tüncizők inkább vevők a „messiás” unásig ismételt szitkozódásaira. Egyfajta önigazolásként hallgatják a Tisza vezérének vádbeszédeit, kell valamilyen megerősítés, miután nehéz szembesülni vele, hogy ismét rossz lóra tettek. Pedig nekik is érdemes lenne kitekinteni a toalettpapírban szűkölködő kórházi klotyó ablakán, ahonnan jobban látni az ellentmondásokkal teli, sokrétű, színes a világot. Így talán végre fellélegezve csökkenhetne a belső feszültségük.
Ám, csak semmi pánik! Az ajtón már kopogtat a még zsenge korú új nemzedék. Ők a modern pedagógiai irányzatok, az élménypedagógia szellemében cseperedhetnek fel és nem kell cipelniük a felmenőiktől átöröklött ódon tanítási metódus terheit. Itt van mindjárt biztató példának az év fiatal hőse, a talpraesett, óvodás fiúcska, aki megmentette a cukorbeteg anyukája életét. A tiszta, ártatlan kis emberpalánta magabiztossága, egészséges önbizalma csak tovább erősödhet a napokban begyűjtött tengernyi dicsérettől, amelyet hőstettéért kapott. A „Na, szia mentők!” köszöntése máris levédett jelmondattá vált. Ha valaki, akkor ő aztán igazán kiérdemelne egy, a politika által még nem összekoszolt, vadonat új karácsonyi ajándék plüss mackót.