Csillagszóró

Különös módon működik az emlékezet, legyen szó akár hétköznapi, akár ünnepi alkalmakról. Az egész életünk, persze, nem más, mint alkalmak sorozata. Az ünnepek ritmikusan ismétlődnek, az időről időre visszatérő ünnepek helye nem csak a naptárakban van megjelölve, hanem ott van minden ember szívében.

Ilyen például a zsidó-keresztény kultúrkörben évről-évre felfénylő karácsony. Erről legtöbbünknek a családunk, a fenyőillat, a tűlevelek között csillogó gyertyák, a felszikrázó csillagszórók, a fa alatti ajándékok jutnak az eszébe. Meg még az, hogy ez a szeretet ünnepe, a remény megszületéséé, és ilyenkor, már csak illendőségből sem szabad az amúgy megszokott módon bárki másik emberre acsarogni.

Legutóbbi évtizedeink, az úgynevezett demokrácia beköszönte utáni idők négy évenként egy egészen másfajta ritmust zúdítanak ránk a parlamenti választásokat megelőző hetek és hónapok őrjítő hangzavarával. Úgy tűnik, ilyenkor semmi más nem működteti a politikai hatalomért harcoló feleket, mint a tőlük eltérő nézeteket hirdető ellenfelek megsemmisítésének vágya. A hatalomvágy. Ez a nekifeszülés amúgy sokkal régebbi, mint amit a mi úgynevezett demokráciánkban a politikai jégzajlások ritmusában megélünk.

Nincs, soha nem is lehetett másról szó a mi történetünkben, az emberiség történelmében, mint a jó és a rossz közötti választásról. Hogy kinek, mi jelent jót meg rosszat, az persze – így mondják – nézőpont kérdése. Ám az évezredek alatt felhalmozott emberi tapasztalat és az ebből kinőtt tudás valamennyire azért eligazíthat minket abban, hogy mit és miért válasszunk.

Nem kell túl okosnak lenni ahhoz, hogy eldönthessük, pokolfeketében vagy fényben akarunk élni. Hogy a pusztítást vagy a teremtést szolgáljuk. Hogy az élet vagy a halál kultúráját kapjuk.

Mostani karácsonyunkkor is, mint mindig és mindenhol a világban, ott suhognak a sötétség erői. Háborúkat akarnak, nemzetek feloszlatását, arany tornyokat a gonoszságnak, népek pusztító összekeveredését, az öregek gyors kiirtását, hiszen ez illik bele a magát mértékadónak hirdető, ám valójában az egyre teljesebb zűrzavart megtestesítő többségi, az egykor zsidó-keresztény alapokra épített, mára már szétbrüsszelezett Európába.

Hát mit is akarunk itt, Magyarországon? Illegális bevándorló hordákat? Kisfiúból kislánnyá meg fordítva átoperált gyerekeket? A magyar érdekek feladásával beleolvadni a szivárványszínű európai masszába? Háborút? Nyilván nem. Mi van ezzel szemben, remélhetőleg többségünk, a nem kiabálók kezében? Az élhető Magyarország megmaradása a tét. Európai és hazai jóllétünk megtartása. Ép gondolkodású honfitársaink egymásra találása. A tőlünk eltérő világlátásúak okos meggyőzése. És nem beleállni semmiféle idióta álvitába.

Az ördög a részletekben van. Ott is volt mindig. Most is figyel a hataloméhes ellenzéki gyűlések függönye mögül. A színpadon ott toporognak a ki tudja milyen külső-hátsó támogatással ellenünk küldött népvezérjelöltek. Mocskolódnak, rágalmaznak, gyilkos indulatokat szítanak. Négyévenként néhány hónapra azt hihetik, övék itt a terep. Még az ünnepkor is patvarkodnak, látványos akciókkal igyekeznek magukra húzni a figyelmet.

Erősen bízhatunk azonban abban, hogy az idei karácsonykor sem ők, a sötét bohócok diktálnak, hanem a betlehemi istállót megmutató fényes csillag beszél hozzánk.

Már csak azért is, mert a Világ Világossága 2025 éve, Krisztus megszületése óta bennünk, mindannyiunkban ott van. Vagy ott lehet, ha akarjuk.