Max Hastings katonai témákkal foglalkozó újságíró még 2021-ben lamentált azon, hogy a nyugati egyetemeken – ideértve az amerikai Ivy League-be tartozó intézményeket, illetve a két nagy angol oktatási intézményt Oxford és Cambridge-et – sajnálatos módon visszaesett a hadtörténelemmel kapcsolatos oktatás, csökkent a vonatkozó tárgyak mennyisége és minősége. Kitűnő cikkében leszögezi, hogy a háborúk elkerülésének legalapvetőbb és eredményesebb módja, ha tanulmányozzuk és ismerjük őket. Szavait már csak azért sem lehet félvállról venni, mert már az 1982-es falklandi (Malvinas) háborúról is tudósított a helyszínről, így a terület egyik egyértelmű doyenjéről van szó.
Persze, az európai vezetők viselkedését látva felmerül a kérdés, hogy háborús igyekezetük, kardcsörtetésük változna-e, ha ők maguk is részesültek volna olyan képzésben, amelynek során tágabb ismereteket szereztek volna a háborúk céljaival, menetével, áldozataival és következményeivel kapcsolatban?
Fentiek akkor jutottak eszembe, amikor az európai vezetők egyre szaporodó nyilatkozatait olvastam és hallgattam, amelyekben olyan hévvel támadják az Egyesült Államokat és új Nemzetbiztonsági Stratégiáját, mint amilyennel Vlagyimir Putyint és céljait utasítják vissza. A hadtudományok doktoraként és hadtörténészként szeretném föltenni a kérdést a teljes brüsszeli, magát „intelligenciának”, azaz értelmiségnek gondoló rétegnek, hogy vajon mit mond nekik Nagy Frigyes, Napóleon és Adolf Hitler sorsa. Különösen úgy, hogy a felsoroltak közül kettő bizonyosan a világtörténelem legnagyobb hadvezérei közé tartozott. Ez, amit most ők propagálnak, a minimum kétfrontos háború, az mennyire jött be nekik? A problémát az jelenteni, hogy valószínűleg az eurokraták meg tudnák nevezni Adolf Hitlert, mint azt a kakukktojást, aki kilóg a sorból, de ennek okaival kapcsolatban már csak találgatni se nagyon tudnának. Teljesen fölösleges lenne nekik Szun Cut idézni, aki szerint tízszeres erőfölényben az ember támad, ötszörös erőfölényben keresi a támadásra az alkalmat, és egyenlő vagy rosszabb erőviszonyok esetén védekezésben marad.
Feltenném a kérdést az általam egyáltalán nem tisztelt Ursula von der Leyennek és a lopakodó módon hatalmat maga alá gyűjtő Európai Bizottságnak, hogy számba vették-e az európai katonai kapacitásokat, a fegyveres erők létszámát, az európai felderítési és hadászati képességeket, illetve a lakosság hangulatát, mielőtt a világ harmadik számú katonai hatalma mellé az első számút is kihívnák ellenségnek. Sajnos muszáj megjegyezni, hogy Kínába – azaz a második számú katonai hatalomba – nem azért nem kötöttek bele még a végtelen bölcsességű brüsszeliták, mert ne találtak volna rá számtalan okot, hanem azért, mert egész egyszerűen túl messze van.
Bárha Annalena Baerbockot kérdezzük, a díszpéldányát ennek a csoportnak; lehet, hogy elmagyarázná, hogy az a néhány százezer kilométer távolság Kínáig nem is akkora, hogy ne tudnánk néhány 360 fokos fordulattal gyorsan megtenni azt.
Fenti gúnyos és epétől csöpögő szavak nem azért fogalmazódtak meg bennem, mert karácsonyhoz közeledve mindenképpen szeretnék belerúgni az amúgy általam teljesen inkompetensnek tartott európai vezetésbe. Hanem azért, mert a fentnevezett hölgyek és urak ideértve Josep Borrellt, Manfred Webert, Friedrich Merzet, Emmanuel Macront is, egy olyan irányba kormányozzák azt a hajót, amelyen mindannyian ülünk, amelynek a vége könnyen hajótörés lehet. Hiszen sem Nagy Frigyes, sem Napóleon, sem Adolf Hitler nem tudott megbirkózni az ellenük egyesült hatalmak erejével.
Bár ebből a szempontból Nagy Frigyes kivételt képez, hiszen Erzsébet cárnő váratlan halála megmentette Poroszországot a teljes megsemmisüléstől, de hiába várt Adolf Hitler vagy Napóleon egy hasonló történelmi fekete hattyú esetre, ez végül nem következett be.
Összegezve a fentieket, elmondhatjuk, hogy az Európai Unió igyekezetét, amelyben egyszerre veszik össze két katonai gigásszal, azaz az Európai Unió jólétét garantáló biztonsági garanciák és nyersanyagok biztosítóival nem lehet másképp jellemezni, mint öngyilkos ostobaság. Nyilván meg van a helye és az ideje a hűségnek, de véleményem szerint egy egyértelműen a szakadék felé száguldó lovaskocsin egy darabig meg lehet próbálni a féket behúzni, de a peremhez veszélyesen közeledve már inkább a leugráson kell gondolkodni.