Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957-es Római szerződés még nem tartalmazott környezetvédelmi rendelkezéseket. A hatvanas évek során azonban a közgondolkodásban egyre nagyobb szerepet kapott a környezet védelme, aminek hatására az Európai Gazdasági Közösség is napirendre tűzte a környezetvédelem problémakörét, és a következő évtizedekben környezetvédelmi cselekvési programok sorát dolgozta ki.
Az 1972-ben elfogadott első környezetvédelmi cselekvési program az 1973-1976 közötti időszakra terjedt ki, és meghatározta azokat a környezetvédelmi alapelveket, amelyeken a későbbi programok is az alapultak. Az ötödik környezetvédelmi programtól (1993-2000) azonban megváltozott e tervek jellege. Miközben megmaradt a természeti környezet védelmének igénye, a hangsúly a fenntartható fejlődésre helyeződött, és megjelent a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének célja. A 2002-ben elfogadott hatodik környezetvédelmi cselekvési program ugyan csak a 2002 és 2012 közötti időszakra vonatkozott, de gyakorlatilag ez alapozta meg azt a mechanizmust, amely a későbbiek folyamán mindmáig az Unió klímapolitikai eszközrendszerének alapját képezi.
E mechanizmus jogi alapját a 2003/87/EK irányelv határozta meg, amely az egyes országok szén-dioxid-kibocsátását három szinten szabályozta. Az első szint az országok egészének szén-dioxid-kibocsátására vonatkozik, erre az egyes országok a Kiotói Jegyzőkönyv aláírásával vállaltak kötelezettséget, és ezt szabályozza egy-egy ország egészére az Európai Unió is. E szabályozás keretében az egyes tagállamoknak Nemzeti Energia- és Klímatervet kell benyújtaniuk, ami egy tízéves időszakra határozza meg azt a tevékenységet, amely révén egy ország csökkenteni kívánja a szén-dioxid kibocsátást. E tervet ötévente kötelezően felülvizsgálják.
A második szint a nagy kibocsátók szintje, ahol egyénileg szabályozzák a kibocsátást. Az Európai Unióban mintegy 11 ezer nagy kibocsátó van, ezek főleg az energetikai szektorhoz és a nehéziparhoz kapcsolódnak, és az összes uniós CO2 kibocsátás 40 százalékát teszik ki. E rendszerben szereplők először ingyenes kibocsátási kvótákat kaptak a rendszer bevezetése kori kibocsátásuknak megfelelően, majd az ingyenes kvótákat fokozatosan csökkentették. Ha egy vállalat nem tudta teljesíteni az előírt kibocsátás-csökkentést, akkor szén-dioxid-kvótákat vehetett, ha azonban gyorsan tudta csökkenteni a kibocsátást és felesleges kvótája maradt azt eladhatta. Ezt hívták kibocsátás-kereskedelmi rendszernek, angol nevén ETS-nek (Emission Trading System).
Végül a harmadik szinten maradnak a kis- kibocsátók (például háztartások, kisvállalatok), amelyek nem szerepelnek az ETS-ben. Ezek összességére a Bizottság szintén megad célszámokat, amelyek összhangban vannak a másik két szintre megadott célszámokkal.
A fenti szabályozás mellett, az Európai Unió vezetése erőteljes ösztönzést vezetett be a megújuló erőforrások (főleg a szél- és a napenergia) felhasználásának elterjesztésére, ez – többek között – magában foglalja a különböző alapokból való pénzügyi támogatást, a hosszú távra biztosított átvételt, a megkönnyített telepítési lehetőségeket, az engedélyezési eljárások rövidítését.
A jelenleg érvényes célok és eszközök közül ki lehet emelni, magát a fő célt, hogy az Európai Unió szén-dioxid-kibocsátása 2030-re legalább 55%-kal csökkenjen az 1990-es szinthez képest. Emellett cél, hogy a megújuló erőforrások aránya 2030-ra érje el a 42,5 százalékot az Európai Unió bruttó végső energiafelhasználásában. További, a szén-dioxid kibocsátást korlátozni kívánó intézkedés a benzines és dieseles autók gyártásának és forgalomba hozatalának betiltása 2035-től kezdve. Cél még a villamos energia hálózatok alkalmassá tétele az ingadozó teljesítményű megújuló energiaforrások befogadására, továbbá a tároló kapacitások gyors bővítése.
A célok megvalósításának eszközei a fent említettek, az ETS rendszer, a nemzeti klímatervekben történt vállalások és az Unió különböző pénzügyi támogatásai és előírásai.
E felsorolás nem teljes, mert ha mindenre kitérnénk, e cikk még a jelenleginél is unalmasabb lenne, viszont az összes lényeges célt és eszközt tartalmazza. Az eszközrendszer boncolgatása helyett nézzük inkább, hogy mi értelme van az egésznek?
Először is, a klímaváltozás alapvetően nem a légkör szén-dioxid-változásától függ, erre a későbbi cikkekben kitérünk. De még, ha attól is függne, az Európai Unió a globális kibocsátásnak mindössze 7 százalékát teszi ki, és még, ha sikerülne is a kibocsátást 2050-ig zéróra csökkenteni, a világszintű kibocsátás tovább növekedne, az Unió hősiessége meg sem látszana a globális szén-dioxid-kibocsátáson, amitől állítólag a klímaváltozás függ.
A fejlett ipari országok kétségtelenül csökkenteni tudták – fajlagosan a többiekhez képest igen magas – CO2 kibocsátásukat. Leginkább az Európai unió, ahol 1990 és 2023 között 34%-kal csökkent a kibocsátás, ezen belül éltanulók a dánok (50%) és a németek (45%) voltak, míg például a franciák csak 27, az olaszok 28, a spanyolok pedig mindössze 7 százalékot értek el a csökkentésben. A magyar adat 40%, de ez legnagyobbrészt a rendszerváltáskori ipari összeomlásnak köszönhető. Ezzel szemben az ázsiai országok a jelzett idő alatt több, mint háromszorosára, ezen belül Kína több mint ötszörösére növelte a kibocsátását és a globális összkibocsátás 23-ról 39 milliárd tonnára nőtt.
A jelentős globális kibocsátás-növekedés jelzi az Unió politikájának irracionalitását, amely a globális kibocsátást ugyan nem volt képes csökkenteni, az Európai gazdaságot viszont tönkretette. E politika eredményeképpen az Unió gazdasága padlót fogott még jóval az előtt, hogy a COVID19, vagy az orosz-ukrán háború éreztette volna a hatását. Ezt jelzi, hogy 1990 óta, az Unió gazdasági növekedése (évi 1,6%) jelentősen elmaradt az Egyesült Államoké mögött (évi 2,5%). Az ipari termelés az Unió vezető országaiban (Németországban, Franciaországban) negyedszázada stagnál, míg Olaszországban húsz százalékkal esett vissza.
De nem csak a lelassult, stagnáló, vagy visszaeső gazdasági mutatók jelentenek problémát, hanem az is, hogy a megújuló erőforrások (szél- és napenergia) erőltetett fejlesztése bizonytalanná tette Európa energiarendszerét, különösen rossz a helyzet az éltanuló németeknél, ahol az irracionalitás addig ment, hogy még az atomerőműveiket (22 atomerőművet) is bezárták, sőt azok hűtőtornyait is felrobbantották, hogy később se lehessen azokat újraindítani. Ezért azután a németek nagymértékben ki vannak szolgáltatva a nap- és szélerőműveiknek, és ha történetesen nem süt a nap, és nem fúj a szél, erre külön szavuk is van a „Dunkelflaute”, akkor a francia atomerőművektől kell vásárolniuk villamos energiát.
Délben, különösen a nyári időszakban, ha Európára felhőtlen ég borul, a naperőművek annyi energiát termelnek, amennyi senkinek sem kell és az áramárak negatívvá válnak, vagyis fizetni kell azért, hogy valaki átvegye az áramot. Ha lemegy a nap, akkor viszont a probléma az ellenkező: az árak felmennek, rossz esetben még ellátási zavarok is keletkezhetnek.
Az Unió úgy igyekszik e helyzeten változtatni, hogy támogatja a tároló kapacitások beépítését, ami jól jöhet az építés alatt álló hazai akkumulátorgyárak számára, ám nem fogja megoldani az energiatárolási problémákat, mert nem lehet annyi energiát tárolni, amennyire szükség lenne, ha minden energia a megújuló forrásokból jön. Ezt némi számítással könnyen bizonyítani is lehet, erről fog szólni a következő folytatás.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója