Adventi forgatag

„Mi lenne, ha a Karácsony a szeretetről szólna? Ha minden ember szívében egy apró gyertya volna?” – sóhajt fel egyik versében a költő, Aranyosi Ervin. Jó is lenne, tudni kérdésére az egyértelmű választ. Főként mostanság amikor a „szeretetország” magasztos gondolata gellert kapva hamis politikai lózungként bemocskolva ott hányódik, foszladozik a Szent István Bazilika előtti ünnepi vásár kövezetén a rajta taposó embertömeg lábai alatt. És az idei minden eddiginél színesebb forgatag a figyelmes szemlélőnek zaklatott korunk élő lenyomataként mutatja, hol is tartunk a 21. század első negyedében.

Felületes ránézésre az összkép elég bizarr. A nagy vásári tolongásban szinte moccanni sem lehet, az árusító bódék közelébe a tömegtől nehéz odaférkőzni. A stilizált lacikonyhák kínálata azonban kárpótol az erőt próbáló nyomakodásért, frissen sültek, tejfeles töltött káposzta, bográcsban rotyogó gulyásleves (6500 forintértért), finom illatokkal hívogató forralt bor és töméntelen mennyiségű egyéb gasztronómiai ínyencség várja a népeket. A tülekedők kitartása láttán azt hihetnénk, hogy a sok szegény pára a hét szűk esztendei éhinség után a korgó gyomra megtöltésére préseli át magát a „terülj-terülj asztalkákhoz”. Ma semmi sem drága azért, hogy a kényszerű koplalás kínszenvedései valamelyest enyhüljenek!

Persze valójában a templom előtti téren hömpölygő tömegnek a dínomdánom csupán az ünnepi rituálé részeként értelmezhető. Az összezsúfolódó vendégsereg szívében ugyanis valahol elrejtve ott pislákol a költő által megfogalmazott szeretet apró gyertyájának lángja. Hiszen az ünnepi hangulat által a fogyasztói társadalom embere is valamiféle transzcendentális emelkedettségre áhítozik. Nem is annyira a finom falatok, hanem inkább a meghittség után vágyakozik, amely paradox módon a karácsonyi sokadalom nyújtotta közös érzelmi élményben érintheti meg a lelkeket. Ez a különös euforikus állapot magába foglalhatja az ünnephez kötődő gyermekkori emlékek örömteli izgalmát, a családi hagyományokat és a régi szép téli idők romantikájának felidézését, az éjféli mise közeledtét hirdető csengettyűk hangját.

A varázslatos ünnepi hangulat hullámain elringva talán mindenki jobb, tisztább embernek érezheti magát, hiszen a kedélyes, nagy forgatagban nincs helye a hétköznapok légkörét mérgező acsarkodásnak. A tülekedők között a rengeteg külföldi vendég pedig egyfajta fordított katasztrófaturizmusra utal. Nálunk ugyanis biztonságban érezheti magát, nincsenek a tömegbe hajtó autók ellen felállított illúzióromboló betontömbök, állig felfegyverzett rendőrök, terepszínű egyenruhás zord katonák. Attól sem kell tartani, hogy a messzi földről érkezett idegenek ledöntik a tér közepén álló, feldíszitett fenyőfát, vagy éppenséggel kést döfnek a bordák közé. (Azért némi ünneprontásként a sokaság felett, a csillagos égen valaki látni vélt átsuhanni egy Ursula névre hallgató pokoli angyalt. A rosszat sejtető jelenség egyik kezében pallós suhogott, a másikban mintha vadonatúj ajándékot, kötelezettségi eljárást lóbálna.)

Valamelyik este a vásári sokaságban egyszercsak a lényegre tapintva megszólalt egy vékonyka, ártatlan gyermekhang: „De anya! Hol van itt a Jézuska?” És azért, hogy csemetéje kedvére tegyen, a mamája otthagyva a kürtöskalácsért álló végtelen sort – kézen fogta gyermekét és akár egy sarki jégtörő hajó – az összepréselődő embertömegben utat vágva araszolt a templom bejárata mellett szerényen, szinte észrevétlenül meghúzódó betlehemi istálló felé. „Látod kicsim? Itt vannak a három királyok, Mária és József. És a barmok között a jászolban ott fekszik, akiért valójában jöttünk, a kis Jézus.”