Barát és ellenség

Henry Kissinger mondta egyszer, hogy igen veszélyes dolog Amerika ellenségének lenni, de barátjának lenni, az a biztos halál. Igaz ez csak egy újabb verziója annak az évszázadok óta viccként terjedő szólásmondásnak miszerint a barátainktól ments meg Uram minket, az ellenségeinkkel valahogy majd csak elbírunk mi magunk is.

Az ugyan nagyon jó dolog, hogy ma baráti viszonyban vagyunk Amerikával, de azért a biztonság kedvéért ennél is jobb az, hogy a kialakulóban lévő „háromtest” birodalom másik két „testével”, Oroszországgal és Kínával is jó kapcsolatokat ápolunk. Mert, hogy ha alaposabban átolvassuk az Amerikai Egyesült Államok novemberben publikált legújabb nemzetbiztonsági stratégiáját, akkor sok elgondolkodtató mozzanatot találunk benne.

Az elmúlt évszázad amerikai nemzetbiztonsági stratégiáiban önreflexiónak nem nagyon volt nyoma. Ezek a dokumentumok mindig egy történelmi fölényét örök evidenciának tekintő birodalom kissé túldimenzionált magabiztosságának a termékei voltak. Tény, hogy a modern Nyugat az elmúlt hatszáz éve során és minden előző birodalom is egyenesen a Sorstól eredeztette saját univerzális legitimitását (Manifest Destiny), vagyis úgy vélte, hogy világhatalmi pozíciója eleve elrendelt, és így örökké tart majd. Ám, mint tudjuk, semmi sem tart örökké, az előző birodalmak is lehanyatlottak, ahogy most Amerika is világbirodalmi létének utolsó fázisát éli. Ez az első olyan stratégia, amely, ha finom „pasztell színekkel” is, de legalább utal arra, hogy Amerika az eddig követett módon már nem képes ellátni világbirodalmi szerepét. Ám a leginkább megrendítő az a kép, ami a dokumentum alapján az amerikai birodalom Európához fűződő viszonyából felsejlik. Ez elég vérfagyasztó ahhoz, hogy kicsit elgondolkodjuk az abban foglaltakról. „Civilizációs eltörlés fenyegeti Európát” vagy „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy leírjuk Európát – ez önpusztító lenne” – mondja az anyag, és arra biztatja a hazafias erőket, hogy lázadjanak fel az öntudatos és erős európai önazonosság visszaszerzésért. Ilyen és ehhez hasonló amúgy teljesen helytálló és reménykeltő, joggal drámai mondatokkal találkozunk a dokumentumban, de már az ilyen felvezető megállapításoknál is feltűnik valami nagyon lényeges, ami az önreflexió hiányára utal.

Ennek megértéséhez újra fel kell idéznünk Victoria Nuland híres mondatát. Amikor a birodalom teljhatalmú megbízottjaként 2014-ben éppen Kijev főterén „csinálta” a háborút (mint maga büszkélkedett vele potom ötmilliárd dollárból), a kijevi amerikai nagykövet aggályoskodására, hogy mit szól majd mindehhez az EU, mindössze annyit válaszolt, hogy „fuck the EU”, vagyis, szalonképes fordításban, mivel az Európai Unió akárcsak a NATO a mi birodalmi projektünk, így tökéletesen érdektelen, hogy van-e egyáltalán véleménye Európának önmagáról, önazonosságáról és erre az önazonosságra épülő jövőstratégiájáról, mert azt mi az amerikai birodalom úgyis figyelmen kívül hagyjuk. Mert, hogy az Európát irányító valóságos hatalom nem Európában van. Ma már nyilvánvaló, hogy 2014-től kezdve az amerikai birodalom Ukrajnát katonai platformmá változtatva háborúzik, nem egyszerűen Oroszország ellen, hanem az azt megelőző évtizedek során létrejövő kölcsönös előnyökre épülő Európát, Oroszországot és Kínát magába foglaló eurázsiai együttműködés felszámolása érdekében.

Az tehát derék dolog, és csak örülhetünk neki, hogy az amerikai birodalom mai üzemeltetői, élén az elnökkel úgy vélik, hogy Európának végre meg kellene fogalmaznia valóságos stratégiai érdekeit, és bátran vállalnia kellene azt. De ha ezt az amerikai birodalom komolyan gondolná, akkor az elmúlt év során minimum két dolgot nyíltan deklarálni illett volna. Az egyik, hogy 2014-ben az amerikai birodalom erőszakosan megdöntött egy rendszert, s a mai ukrán rezsim egy birodalom által üzemeltett bábállam; a másik, hogy az Északi Áramlat gázvezeték a birodalom által véghez vitt felrobbantása azt jelenti, hogy az amerikai birodalom – saját érdekeit követve – a terror alkalmazásától sem riad vissza. Az a tény, hogy az egy éve megválasztott új elnök, utalást sem tett minderre, azt jelenti, hogy ő is „satuban” van, a birodalom és a saját választói közé szorulva.

A legújabb nemzetbiztonsági stratégia tehát hiába biztatja Európát önmaga bátor vállalására, ha éppen ő a felelős azért, hogy Európa most romba dől, és e romba dőlésnek az amerikai birodalom a legfőbb haszon élvezője. Ez a legdurvábban akkor derül ki, amikor Európa legfőbb érdekének nevezi, hogy energiaellátását a jövőben teljesen Amerikából fedezze (sokszoros áron) miközben felrója Európának, hogy milyen magas energiaköltségekkel dolgozik, és ennek nyomán összeomlik a versenyképessége, holott a német-orosz gázvezeték felrobbantásával szimbolikusan éppen ő lökte Európát ebbe a katasztrófába. Hasonlóképpen felrója Európának, hogy miért nem képes saját kontinensét katonailag megvédeni, s Oroszországgal stratégiai megállapodást kötni. De közben megfenyegeti az általa kiprovokált háborúba kényszerített Európát arra az esetre, ha a kötelezően előírt, igen jelentősen megemelt katonai kiadásokból – önmagát megnyomorítva – nem vásárol sok ezermilliárd dollárért amerikai fegyvereket. Hogy ezzel gazdaságilag önmagát romba döntse és permanens háborúba taszítva minden önazonosságát feladva szolgálja a birodalmat. De ne legyünk telhetetlenek, tekintsük biztató fejleménynek az új nemzetbiztonsági stratégiát. Ahogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem sugallta: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet”.