Gróf Teleki Pál írta egyszer: „Szegeden a franciák lépten-nyomon azt kérdezték tőlünk egyes polgárok felől: franciabarát, vagy németbarát-e az illető? Egy idő múlva meguntam ezt a kérdezősködést, és azt mondtam: Ha Magyarországon tisztességes emberrel akarnak beszélni, s remélem, ezt akarják, akkor ’magyarbarátokat’ keressenek.”
Évszázados bölcsessége ma is érvényes. A néhai miniszterelnök sorai az első világháborút követően széthullott Európa légkörében születtek, amikor nagyhatalmak mozgatták a térség országait sakkfigurákként. De a logika ugyanaz volt: kívülről akarták megmondani, hogy kinek kell kedvezni, kit kell támogatni, ki mellé „kell” odaállni. Magyarország azonban ma is csak úgy találhatja meg a helyes utat, ha a külpolitikai kényszerek helyett a saját érdekeit tekinti legfőbb mércének, a külső realitásokat pedig figyelembe veszi – és kezeli – ezen érdekek mentén.
A 2022-ben kirobbant orosz–ukrán háború újra előhozta ezt a több mint százéves dilemmát. A nyugati politikai nyilvánosság nagy része nem is elsősorban arra kíváncsi, hogy mi a magyar külpolitika álláspontja – sokkal inkább arra, hogy melyik nagyhatalmi érvelés mellé sorakozunk fel. Már a háború első hetei óta erős az a külső nyomás, hogy a magyar politika, a magyar közvélemény szereplői egyértelműen címkézhetők legyenek: például „ukránbarátok” vagy „oroszbarátok”. Mintha nem létezne köztes pozíció; mintha nem lenne legitim egy ország részéről, hogy a háború tragédiáját ne ideológiai szimpátiák, hanem saját biztonsági, gazdasági és nemzetpolitikai érdekei felől szemlélje.
Magyarországnak e kérdésben árnyalt a helyzete. Ukrajnával szemben egyrészt van okunk a szolidaritásra: a nemzetközi jogot megsértették, az ország területi integritását csorbították, és a háború szenvedést hozott milliókra. Ezt nem lehet, és nem is szabad relativizálni. Másrészről, az elmúlt tíz év tükrében nekünk is vannak jogos sérelmeink. Az ott élő magyar közösségek jogai módszeresen sérültek, az oktatási és nyelvi jogfosztások pedig erősen rombolták a kétoldalú bizalmat. Magyarország ezért sohasem volt úgy „ukránbarát”, ahogyan azt Nyugaton úgymond helyes alapállásként elképzelik – de nem is volt ellenséges Ukrajnával. A kapcsolat alapvetően józan érdekekre és kölcsönös tiszteletre épült, még ha ez az utóbbi években többször is megingott.
Oroszország iránti viszonyunkban szintén nem érzelmi, hanem stratégiai alapokon állunk. Az energetikai függés nem retorikai kérdés, hanem realitás. Az ország működését meghatározó energiaellátás, gazdasági stabilitás és ipari környezet miatt szükségünk van olyan csatornákra, amelyek lehetővé teszik, hogy Moszkvával tárgyaljunk. Ez nem jelenti a háború igazolását, és nem jelenti bármely nagyhatalom kritikátlan támogatását sem. De azt igen, hogy egy kis- és középhatalom nem engedheti meg magának a külpolitikai öncsonkítást – azt, hogy elvágja a kapcsolatokat csupán azért, mert a nyugati elitek egy része ezt látja kívánatosnak.
A háború valódi gyökere ugyanakkor egyáltalán nem Magyarország álláspontjában keresendő. Oroszország évek óta azt állítja: a Nyugat fokozatosan sértette az érdekszféráját, a NATO keleti bővítése egyre erősebb fenyegetést jelent számára, és Ukrajnát – különösen Kelet-Ukrajnát – biztonságpolitikai zónának tekinti. Ez egy olyan geopolitikai olvasat, amelyet lehet kritizálni, de nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az orosz nézőpont gyakorlati következménye tragikus, mert egy szuverén állam területi épsége sérült, de a konfliktus őszinte megértése mégiscsak megköveteli a teljes kép figyelembevételét. A valóság ugyanis ritkán fekete-fehér.
Teleki Pál gondolata ma azért különösen aktuális, mert ismét olyan korszakban élünk, amikor sokan szeretnék ránk kényszeríteni: kinek a „barátai” vagy „ellenségei” legyünk. De a magyar külpolitika nem akkor volt sikeres, amikor mások elvárásaihoz igazodott – hanem akkor nyíltak komoly esélyei, amikor világosan kijelölte saját mozgásterét. Tanulságos tény, hogy már gróf Bethlen István – a kormányfői időszakát követően is – Németországon és Olaszországon túl az angolszász kapcsolat erősítését is szorgalmazta, sőt a gazdasági együttműködést még az ideológiai téren markánsan szembenálló Szovjetunióval is fontosnak tartotta. Ma hasonló a konklúzió: Magyarországon a felelős nemzeti politika nem lehet sem oroszbarát, sem ukránbarát, sem nyugatbarát a szó ideologikus értelmében. Magyarbarátnak kell lennie. Ebből is következik, hogy az Oroszországgal fenntartott speciális energiakapcsolatok tagadhatatlanul a magyar külpolitika egyik meghatározó elemét képezik, ugyanakkor Magyarország már az invázió első napján elítélte Oroszország katonai fellépését, és kezdettől fogva segíti Ukrajnát a rászorulók életének megmentése, alapvető szükségleteik kielégítése és emberi méltóságuk védelme érdekében.
Mindez tehát nem semlegességet jelent, hanem önálló mérlegelést. Nem távolságtartást, hanem józan érdekkövetést. Nem kivonulást jelent Európából, hanem azt, hogy a nemzeti szempontokkal együtt értelmezzük a háborút, a diplomáciát és a jövő biztonsági architektúráját. A kérdés ma is ugyanaz, mint Teleki (és Bethlen) korában: melyik ország mer szuverén módon gondolkodni saját magáról?
A válasz, a legfőbb tanulság pedig ma is az, ami száz évvel ezelőtt megfogalmazódott:
Magyarországon magyarbarátokat érdemes keresni.