A világ, de leginkább az Európai Unió klímapolitikáját a Párizsi megállapodás döntően befolyásolta. Az értekezlet idejére, már általánossá vált az a felfogás, amit korábban csak szűkebb csoportok, a „klímatudósok”, a klímaaktivisták, a zöld pártok képviseltek, hogy a Föld klímaváltozását az emberi tevékenység által kibocsátott üvegházhatású gázok, mindenek előtt a szén-dioxid okozza. A klímaváltozás determinisztikus összekapcsolása a szén-dioxid-kibocsátással az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change – IPCC) anyagaiból származik, amelyekből az 1990-es első kiadás óta már hat kiadvány készült. Egy-egy kiadvány (felmérés) mindig három munkacsoport munkáját és az összefoglalókat tartalmazza, összességében mintegy 4-5000 oldal terjedelemben, úgy, hogy az eddig elkészült hat jelentés összesen mintegy harmincezer oldalra rúg. Ám e tengernyi írásban szereplő több ezer kutató egyike sem mondja, hogy direkt kapcsolat van a Föld átlaghőmérsékletének növekedése és a globális szén-dioxid-kibocsátás között, ez az összefüggés ebben a formában egyedül a mindenkori első munkacsoport anyagában szereplő modellszámításokban jelenik meg.
A modellszámítások viszont már eleve ebből a determinisztikus összefüggésből indulnak ki, és aki már készített valaha matematikai modellt, tudja, hogy a modellből mindig az jön ki, amit a modellező akar. Van is erre egy angol közmondás: garbrage in-garbage out, vagyis szemét megy be, de szemét jön ki. De nem akarom a modellezés szerepét eleve megkérdőjelezni, magam is sok időt töltöttem nemzetgazdasági folyamatok modellezésével, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a modellszámítások nem jelentenek bizonyítékot, egy összefüggésre, a számítások eredménye mindig a kiinduló feltételezésektől függ.
A Párizsi Megállapodás előzménye is egy ilyen modellszámítás volt, mégpedig a 2014-ben kiadott úgynevezett ötödik felmérés modellszámítása. E felmérés döntéshozók számára készített összefoglalójában, van egy ábra, amely azt mutatja, hogy a Föld átlaghőmérséklete hogyan növekszik a 19. századot jellemző értékhez képest, a kumulált szén-dioxid kibocsátás függvényében. Az ábra lineáris összefüggést mutat, amelynek egyenlete: ∆T(oC)=0,00064*K. Ahol ∆T a hőmérséklet-növekedés a 19. századot jellemzőhöz képest, a 0,00064 együttható, azt mutatja meg, hogy egy gigatonna (milliárd tonna) szén-dioxid-többletkibocsátás mekkora hőmérséklet-növekedést okoz. K a kumulált kibocsátás. Ha valaki megkérdezi a ChatGPT-t, hogy mennyi ma az aggregált (az ipari forradalom óta felhalmozott) szén-dioxid kibocsátás, azt fogja mondani, hogy 2400 gigatonna, ezt behelyettesítve az adott képletbe, ki is jön, hogy a hőmérséklet-emelkedés 1,5oC, ami nagyjából megfelel a hőmérséklet-növekedésre vonatkozó adatoknak. Az IPCC tanulmány üzenete, tehát egyszerű: a Föld hőmérsékletének növekedése egyenesen arányos a légkör szén-dioxid tartalmának növekedésével.
Az IPCC elemzések azonban nem elégednek meg ennek az összefüggésnek a deklarálásával, hanem a mindenkori felmérések második munkacsoportja azt is kimutatja, hogy a változások milyen károkat okozhatnak az élővilágnak és magának az embernek is. Bár Svante Arrhenius, aki a 19. század végén elsőként kapcsolata össze a Föld légkörének szén-dioxid-tartalmát a Föld átlaghőmérsékletével, a felmelegedéstől pozitív hatásokat várt (talán azért is, mert a hideg klímájú Svédország lakója volt), a mai IPCC azonban borzalmas jövőt festenek le, a jelenlegi tendenciák folytatódásának esetére, mely borzalmaknak csak a szerzők fantáziája szab határt.
Összességében tehát az IPCC modellek és különöse a 2014. évi ötödik jelentés egyrészt azt állítják, hogy a Föld melegedése egyértelműen az emberi tevékenység eredménye (antropogén hatás), másrészt, hogy ez a változás súlyos következményekkel jár az emberiség számára, tehát sürgősen tenni kell ellene valamit.
Az IPCC-nek ez az üzenete jelentett kiinduló alapot a Párizsi Megállapodás számára, amelynek előkészítésében és lebonyolításában az Európai Unió kiemelkedő szerepet vállalt. Az Unió vezetése már 2015 februárjában elfogadott egy dokumentumot, amely azt a célt tűzte ki, hogy 2050-re, globális szinten, a szén-dioxid-kibocsátásnak (ami 2015-ben 36 gigatonna volt) 60 százalékkal kell csökkennie. Maga a párizsi megállapodás azonban nem tartalmaz konkrét számokat, csak azt mondja, hogy a tagállamoknak törekedniük kell arra, hogy a Föld hőmérséklete ne emelkedjék 2oC fokkal az iparosodás előtti átlagszint fölé, de lehetőleg maradjon 1,5oC fokos növekedés alatt.
Ha nem is voltak kötelező előírások, azt azonban a részvevő országok kötelezően elfogadták, hogy ambiciózus emisszió csökkentési terveket, úgynevezett nemzeti klímacélokat (Nationally Determined Contributions – NDC) dolgoznak ki a szén-dioxid emisszió csökkentése érdekében és az eredményeket ötévenként, első alkalommal 2020-ban, benyújtják az Éghajlatváltozási Keretegyezmény titkárságának. Ez a titkárság egy bonni székhelyű, mintegy 400-500 főt foglalkoztató ENSZ szervezet, amely operatív módon működteti a globális klímatárgyalások rendszerét, az NDC-k nyilvántartását és a Párizsi Megállapodás technikai hátterét. A Párizsi Megállapodást végül 195 ország írta alá, de a Trump-féle Amerika kilépett belőle.
A megállapodás óta a fejlett ipari országok többsége (például az USA, Németország, Japán) valóban jelentősen csökkentette a szén-dioxid kibocsátását, azonban e csökkenés számottevő része az ipari tevékenység fejlődő országokba való kitelepítéséből eredt. Így azután, nem is nagyon csodálkozhatunk azon, hogy a fejlődő országok kibocsátása gyorsan növekedett, úgy hogy 2023-ra (ez az utolsó nemzetközi adat) a 2015. évi 36 gigatonnás globális szén-dioxid kibocsátás 39 gigatonnára nőtt.
A Párizsi Megállapodás teljesítése terén az Európai Unió példát kívánt mutatni, és már 2014-ben kitűzte azt a célt, hogy 2030-ra 40 százalékkal csökkenti az emissziót az 1990-es szinthez képest, majd e célt a Párizsi Megállapodás után 55 százalékra emelte, azzal, hogy 2050-ig a nettó szén-dioxid-kibocsátás zéróra csökken. A célok elérését különböző eszközökkel, igyekszik elérni. Fő eszköz az úgynevezett kibocsátáskereskedelmi rendszer, amelynek keretében korlátot szab a nagy erőművek, hőerőművek, ipari létesítmények és légitársaságok kibocsátásának, amelynek túllépése esetén az illető vállalatoknak széndioxid-kvótákat kell vásárolniuk. Egy-egy tonna túllépés a vállalatok számára 50-100 euróba is kerülhet, ami erős ösztönzést jelenthet a kibocsátás csökkentésére (vagy az Unió elhagyására). Emellett az egyes országokra általános kvótákat is kivetnek és az idő előrehaladtával azt is csökkentik.
Hangsúlyozni kell, hogy az IPCC sok ezer oldalas dokumentumaiban sehol sem találni semmilyen számítást arra nézve, hogy a kitűzött célok elérhetők-e, és ha igen milyen eszközökkel. Az IPCC céljait legradikálisabban végrehajtani kívánó Európai Unió elérte ugyan a kibocsátás csökkentését, de annak az árán, hogy az európai ipart tönkretette, amelyik vállalat tud, menekül Európából, a német ipar, amely valaha Európa gazdasági motorja volt, két évtizede stagnál.
Az Egyesült Államok kilépett az egyezményből és csak idő kérdése, hogy a többi ország is rájöjjön, hogy olyasmiben állapodtak meg, aminek kivitelezése lehetetlen. A realitások által alá nem támasztott politikai lelkesedés (voluntarizmus) csak kudarcokhoz vezethet, amire jó példa az Európai Unió klímapolitikája, amit a következő cikkben mutatunk be.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója