Az ötvenes évek „az ember legyőzi a természetet” eufóriája után, a hatvanas években egyre inkább előtérbe került az a gondolkodás, amely szerint az emberi tevékenység ártalmas lehet a természetre, és kimerítheti annak erőforrásait. Az első ilyen figyelmeztetés Rachel Louise Carson amerikai tengerbiológustól jött, aki az 1962-ben publikált Néma tavasz című könyvében felhívta a figyelmet a növényvédőszerek túlzott használatának az élővilágra gyakorolt káros hatásaira. A mű jelentősen megváltoztatta a közgondolkodást, és egyre többen kezdtek foglalkozni az emberi tevékenység környezetre gyakorolt negatív következményeivel. Az évtized végén, 1968-ban, megalakult a Római Klub, amelynek égisze alatt elkészült egy a gazdasági tevékenység természeti erőforrásokra és környezetre gyakorolt hatásaival foglalkozó világmodell. Ennek eredményeit 1972-ben publikálták A növekedés határai címmel. A modell alapvető következtetése az volt, hogy a 20. század elejétől (1900 és 1970 között) megfigyelhető gyors, exponenciális gazdasági növekedés nem folytatható örökké, mert részben a Föld természeti erőforrásainak kimerülése, részben a környezet elszennyeződése végül gátat vet a növekedésnek, sőt gazdasági összeomláshoz vezet.
Ugyanekkor megélénkült a figyelem a légkörben lejátszódó folyamatok iránt. Egy brit mérnök és amatőr meteorológus, Guy Callendar (1898-1964), a 19. századtól kezdve összegyűjtötte a hőmérsékletekre és a szén-dioxid atmoszférában való koncentrációjára vonatkozó adatokat, és ötven év idősorai alapján, egy 1938-as publikációjában megállapította, hogy mind a hőmérséklet, mind a légkör szén-dioxid koncentrációja növekvő tendenciájú. Ebből – Arrhenius elméletével összhangban – azt a következtetést vonta le, hogy a hőmérsékletnövekedés oka a levegő szén-dioxid-tartalmának növekedése, és sürgette annak rendszeres mérését. A rendszeres mérések megkezdésére a háború után, az ötvenes évek végén került sor egy, a Hawaii-szigeteken található Mauna Loa vulkán tetejére telepített, obszervatórium segítségével. A méréseket vezető kutató, Charles Keeling, rövidesen, 1961-ben publikálta is az első eredményeket, amelyek azt mutatták, hogy a Föld légkörének szén-dioxid-tartalma folyamatosan növekszik. E folyamatot ábrázoló görbét azután róla nevezték el Keeling görbének.
A Földre gyakorolt negatív emberi hatások miatti aggodalom egyre növekedett, ami egyrészt megmutatkozott tudományos intézmények és az ENSZ egyes szakosított szerveinek programjaiban, másrészt olyan társadalmi mozgalmakban, mint a Green Peace és a Friends of Earth (a Föld barátai), amelyek a hatvanas-hetvenes évek fordulóján azzal a céllal alakultak, hogy mozgalmi eszközökkel hívják fel a döntéshozók figyelmét a megismert problémákra.
Végül a társadalmi érdeklődés és aggodalom nyomán az ENSZ határozatot hozott egy az emberi környezettel foglalkozó konferencia megszervezésére, amelyre 1972-ben Stockholmban került sor. Fő szervezőnek Maurice Strong kanadai diplomatát nevezték ki.
A konferencia előkészítésére több tanulmány is készült. Az egyik a Maurice Strong megrendelésére írt Csak egy Föld van (Only One Earth: The Care and Maintenance of a Small Planet) című jelentés, amely 58 ország 152 vezető szakértőjének véleményét foglalta össze, és a fő mondanivalója az volt, hogy az emberi tevékenység veszélyezteti a természeti környezetet. A másik kettő elsősorban a légkör szén-dioxid-tartalmának a várható növekedésére hívta fel a figyelmet, amely szerintük az 1970. évi 321 ppm-ről (milliomod részről) a 2000. évre 379 ppm-re növekedhet. Nem is tévedtek sokat, a 2000-es tényszám 370 ppm volt.
A konferencián elfogadott deklaráció azonban csak a környezetvédelem fontosságára hívta fel a figyelmet, ekkor még nem történt felszólítás a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére a Föld felmelegedésének mérséklése érdekében. A tudományos közhangulatot ugyanis a harmincas évektől a hetvenes évek közepéig tapasztalható lehűlési periódus miatt, inkább egy újabb jégkorszak eljövetelének víziója jellemezte.[1]
Az a gondolat, hogy a szén-dioxidnak szerepe van a Föld felmelegedésében, és ez súlyos problémákat okozhat, központi témaként csak az 1988-as torontói konferencián merült fel, amelynek már a címe is tartalmazta a „változó atmoszféra” kifejezést. A konferencián több mint 300 tudós és politikus vett részt, és a globális felmelegedéssel kapcsolatban a résztvevők között konszenzus alakult ki abban, hogy a jelenlegi tendenciák változatlansága esetén nagy annak a veszélye, hogy a Föld hőmérséklete 2050-ig 1,5-4,5oC-kal növekszik. Ennek elkerülése érdekében a konferencia résztvevői felhívást tettek közzé, amely a globális szén-dioxid-kibocsátás 20 százalékos csökkentését követelte az 1988-as szinthez képest.
Hamarosan nemzetközi konszenzus alakult ki abban, hogy az államoknak egy kötelező jellegű megállapodást kell kötniük arra nézve, hogy mérséklik vagy csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ennek érdekében a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja (UNEP) 1988-ban közösen létrehozták az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet, angol nevén az Intergovernmental Panel on Climate Change-t, rövidítve az IPCC-t, mely név a későbbiekben azután általánosan használttá vált. Az IPCC feladata az, hogy a döntéshozók számára értékelést nyújtson a legújabb tudományos kutatásokról, és azoknak a politikával szemben támasztott követelményeiről a klímaváltozás terén. Az IPCC tehát alapvetően politikai testületként jött létre, konkrét feladata az, hogy különböző tudósok munkáit értékelje, és abból összefoglaló jelentést írjon politikai döntéshozók számára.
A következő nagy lépés a világ nagy része által ma képviselt klímapolitikai irányába az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája volt 1992-ben Rio de Janeiróban. Míg maga a konferencia elsősorban valóban környezetvédelmi kérdéseket tárgyalt, és a szén-dioxidra csak utalások történtek, az oda jóváhagyásra benyújtott Éghajlatváltozási Keretegyezmény már kizárólag az üvegházhatású gázokkal foglalkozott, és a klímaváltozást is úgy határozta meg, mint amiért alapvetően az ember az, aki felelős. Ennek megfelelően a keretegyezmény 1.§ 2. pontja kimondja: „Klímaváltozás az éghajlat olyan változása, amely közvetlenül vagy közvetetten olyan emberi tevékenységnek tulajdonítható, amely megváltoztatja a globális légkör összetételét, és amely a klíma hosszú időn keresztül megfigyelt természetes változásához képest pótlólagos eltérést okoz.”
Az Éghajlatváltozási Keretegyezmény megfogalmazta a klímavédelem legfontosabb céljait, és létrehozott egy a munkát felügyelő bizottságot, a Részes Felek Konferenciáját (Conference of Parties – COP). A Részes Felek Konferenciája az egyezmény legfelsőbb testülete, amelynek feladata az egyezmény végrehajtásának elősegítése. Ennek során rendszeresen áttekinti az egyezmények végrehajtásának előrehaladását, és hatásköre keretében javaslatokat dolgoz ki, az egyezményben foglaltak hatékony végrehajtására. Ez a testület évente ülésezik, az első ülést 1995-ben tartották Berlinben.
A Rio de Janeiróban elfogadott elvek és szervezeti felépítés vezetett el azután az Európai Unió vezetése által is vallott mai klímapolitikához, amelyet a 2015-ös Párizsi Megállapodás szentesített, erről a következő cikkben lesz szó.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] Lásd: https://flashbak.com/when-hell-freezes-over-remembering-the-pop-culture-ice-age-panic-of-the-1970s-27091/?utm_source=chatgpt.com