Valósággal hasít az idegenforgalom, az előrejelzés szerint az idén az elmúlt évi 18 milliós rekordot is túlszárnyalóan még nagyobb tömegű külföldi vendég keresi fel Magyarországot. De miért e nagy tülekedés? Amíg a szocializmus éveiben sokakat főként a vasfüggöny mögötti sötétnek elkönyvelt kelet-európai egzotikum borzongató élménye vonzott ide a szabad világból, addig ma a szilárd közbiztonság az egyik fő csáberő. Nálunk a metróban aligha indokolt az utasok között szorongva körülnézni, hogy melyik irányból várható egy háborodott migráns hirtelen késes támadása.
A messziről jött turista számára manapság különösen nehezen értelmezhető egzotikum a sajátos magyar politikai helyzet. A hazai viszonyokra kíváncsi vendégek kérdéseire egy átlag idegenvezető csak izzad, ha próbál megfelelő választ adni. Például arra a rejtélyre, hogy a hidakra szervezett ellenzéki tüntetéseken csinos, felhevült kamaszlányok miért ordítják kórusban: „Elegünk van!, Elegünk van!” Mi lehet a tiniknek ennyire elviselhetetlen? És a felnőtteknek? A nyugati médiumok sugallatára a turisták lelkileg arra készülnek, hogy itt majd feszült, fenyegető légkörben, megfélemlített bennszülöttek behúzott nyakkal osonnak a fal mellett. Ehelyett azt látják, hogy a magabiztos, jó arcú hídfoglalók a szabad tüntetésért szabadon tüntetnek. A hőzöngők testi épségére diliházi ápolók türelméhez hasonló rendőrök vigyáznak.
Az öklüket rázó tüntetők közül sokan már régen felvették a CSOK-ot, a babaváró hitelt, a családi új autó vásárlásához a támogatást, a kedvezményes hitelt lakásfelújításra, az életminőségük javítására egy rakás állami segítséget élvezhetnek, mégis tovább szenvednek úgymond a diktatúra fogságában. Holott a határ nyitva, a gyötrődőket tárt karokkal várja a mesés nyugati jólét. De ők a hídfoglalóként fogcsikorgatva kitartanak. És síkra szállnak Ukrajna EU-hoz csatlakozásáért, ahol az emberek a mérgező vegyszerekkel teli élelmiszerek miatt háború nélkül is a magyarokénál eleve átlag öt évvel rövidebb ideig élnek. (Nálunk 76 év a várható élethossz.)
Szegény külföldi turisták csak bambán állnak a rejtélyes magyar politikai rögvaló előtt. Ahol a véleményburkokból egymásra kígyót békát kiáltó ádáz ellenségek mindegyike magát tisztességes, jó érzésű embernek vallja. Amennyiben ez igaz, úgy mi a talpig úriemberek országa vagyunk. Csakhogy nem mindegy, kinek a szájából hangzik el a biztató kijelentés: „minden ember jó!” Másként hangzik mondjuk a pápától és nagyon másként egy, a kondér körül táncot lejtő, kiéhezett, türelmetlen kannibáltól. Az idegenvezetők a naiv vendégeknek mesélhetnének a politikai manipuláció hármas szabályáról is: az alantas indulatok felélesztésére szítsd a tüzet a félelemmel, a gyűlölettel és az irigységgel. Máris felsejlik Márai Sándor örök igazsága: „Az indulat erősebb, mint az értelem.” Az emberek ki is tódulnak a tüntetni a hídra a porba tiport demokráciáért.
Mivel a turisták a kemény diktatúra útvesztőjében csak reményt vesztve tévelyegnek, a valóságban az eligazodással bajmolódás helyett inkább sörözni mennek egy romkocsmába, beáztatják magukat a Dagály fürdő gyógyvízébe, és ha a sok nyomorgó magyar wellnessezőt sikerül megelőzni, a hét végére szobát foglalhatnak valamelyik teltházas vidéki luxusszállóba.
A bennszülött többség pedig büszke a magyarságára, és szánakozva nézi bizonyos ellenzéki EU-képviselő zavarodott vergődését, aki gyűlöli hazáját, és havi hétmilliós fizetésért lesül az orcájáról a bőr amiatt, hogy magyar.
A szerző újságíró