A tudósok titokban felfedezték a koponyában elrejtett „harmadik szemet”

Ellentétben néhány hüllővel, mint például az új-zélandi tuatara, amely láthatóan funkcionális harmadik szemmel rendelkezik a feje tetején, az embereknek nincs ilyen külső szerkezete. Azonban, amit tudományosan „harmadik szemnek” neveznek, valójában a tobozmirigy – ez mélyen az agyban található.

Fő funkciója a test fényre és sötétségre adott reakciójának szabályozása, azaz a biológiai ritmusok kezelése, jelentette az Indy100.

Ez egy olyan kérdés, amelyre a tudósok még mindig keresik a választ. A Current Biology folyóiratban megjelent új hipotézis megpróbálja megvilágítani ennek a szerkezetnek az eredetét, és azt sugallja, hogy a tobozmirigy kulcsszerepet játszhat a gerincesek látásának evolúciójának megértésében. Thomas Baden professzor, a Sussexi Egyetem idegtudósa és a tanulmány társszerzője elmagyarázza, hogy a kulcskérdés a következő: „Mi az eredeti megoldás a látásra, és milyen mértékben másolták vagy módosították a különböző fajokat, hogy a sajátjuk legyen?”

Ahhoz, hogy megértsék a látás eredetét, a tudósoknak körülbelül 575 millió évre kellett visszamenniük a múltba, egy nagyon egyszerű féregszerű tengeri lényhez, amely az óceán alján élt. A hipotézis szerint ennek a lénynek két oldalsó szeme lenne a navigáláshoz, és egy szeme a fej tetején, hogy figyelemmel kísérje a fényt és az egyensúlyt.

Az evolúció ezen korai szakaszában az állatok a fotoreceptorok két fő csoportját használták: a rhabdomer fotoreceptorokat, amelyek az állatvilág nagy részében megtalálhatók, és amelyeket fény és ciliáris fotoreceptorok észlelésére használnak, amelyek segítenek a nap hosszának és a fény szintjének megfigyelésében. A gerincesek, beleértve az embereket, a halakat, a madarakat és a hüllőket, a látás mindkét rendszer kombinációjának eredménye, amelyet a tudósok még mindig megpróbálnak teljesen megmagyarázni.

Baden hipotézise szerint a gerinces ősök egy része elkezdett beleásni a tengeri üledékbe, és a részecskék szűrésével táplálkozni kezdett. Ebben az életmódban az oldalsó szemek már nem voltak szükségesek. Ennek eredményeként, ahogy azt hiszik: az oldalsó szemek fokozatosan elvesztek, mert energiát pazaroltak, a fény és az irány felismerésével kapcsolatos érzékelők megmaradtak, ami hasonló a „középső szemhez”, amely éjjel-nappal kísérheti.

Baden így magyarázza: „Az, hogy tudni kell, milyen napszak van, vagy hol van felfelé és lefelé, ha mély vízben vagy, nem tűnik el. Elvesztettük az eredeti oldalszemünket, de megtartottuk az eredeti középszemünket. A tudósok úgy vélik, hogy pontosan ez az evolúciós változás magyarázza, hogy a gerincesek miért más szemszerkezettel rendelkeznek, mint sok más állat, amely még mindig rendelkezik az oldalsó szemekkel - írta meg a dnevno.hr.

Később néhány ős visszatért a nyílt vízbe, ami ismét összetettebb látási rendszert igényelt. Ezután a ciliáris és a rhabdomer sejtek kombinációi fejlődtek ki, hogy lehetővé tegyék a jobb navigációt. Baden azonban figyelmeztet arra, hogy a tobozmirigyet nem szabad szó szerint szemnek nevezni: „Eredetileg nem egy szem a fej tetején; inkább olyan, mint egy sor érzékelő, egy fotoreceptor több része.”

Egy érdekes gondolattal hozzátette: „A retina megelőzi a szemet, ha van értelme. Mindig úgy gondoltam, hogy ez egy szép szlogen.” Egy másik tanulmány, amely a Nature folyóiratban jelent meg, azt sugallja, hogy ősünknek akár négy szeme is lehetett lencsékkel és retinákkal. A mintegy félmilliárd éves hatalmas időtávolság miatt azonban a tudósok még mindig nem tudják biztosan megerősíteni ezeket az elméleteket. Baden úgy véli, hogy a válaszok még a jövőben is megtalálhatók lesznek: „Az általunk javasolt központi részek, amelyeket tesztelni lehet, finanszírozással és több éves kutatással, világos választ adhatnak.”