Descartes úgy gondolta, hogy a tobozmirigy „a lélek székhelye”

A „Gondolkodom, tehát vagyok” gondolat képezi a dekartéziánus alapját, amely a filozófiai logika egyik befolyásos ága, és amely szerint az elme és a test két teljesen különálló entitás. A Descartes által 1637-ben előterjesztett koncepció azt illusztrálja, hogy biztosak lehetünk abban, hogy lényegünkben létezünk, még akkor is, ha az egész fizikai világ illúzió.

Ami azonban nem biztos, az a saját lényünk természete, bár Descartes minden tőle telhetőt megtett, hogy megoldja ezt a bizonytalanságot. 1649-ben megjelent Les Passions de l'âme (A lélek szenvedélyei) című könyvében például a tobozmirigyet „a lélek székhelyének” nevezte, később pedig „a lélek központjának” titulálta.

Ezen állításokat továbbfejlesztve Descartes azt javasolta, hogy a tobozmirigy funkciója az, hogy egyesítse a két szemünk, a két fülünk és a több tapintási receptorunk érzékszervi bemeneteit egyetlen benyomássá, amelyet a léleknek bemutathat. „A testben nincs más hely, ahol ezek így egyesülhetnek, kivéve, ha ebben a mirigyben egyesülnek” – írta.

Hogy egyértelmű legyen, ez biztosan nem a tobozmirigy célja. Bár nem értjük teljesen, hogyan működik, azt tudjuk, hogy melatonint termel, és kulcsszerepet játszik a circadiai ritmus – más néven a test órája – szabályozásában.

Descartes tévedésének hosszú távú következményeit elemezve egy új tanulmány szerzői nyomon követik a tobozmirigyvel kapcsolatos furcsa elképzelések fejlődését az elmúlt 380 évben. Például 1888-ban az orosz-amerikai misztikus Helena Blavatsky – aki megalapította a teozófiai mozgalmat – azt állította, hogy a kis mirigyre valójában 11 000 éves indiai szentírások is hivatkoznak, mint Ajna chakra, vagy Harmadik Szem, ahogy néha nevezik.

Természetesen ez nem volt igaz, és a tanulmány szerzői nem találtak bizonyítékot arra, hogy bármely ősi szöveg valaha is említette volna a mirigyet.

Az ötlet azonban nem tűnt el, és az 1920-as években Rudolf Steiner, a New Age filozófus azt állította, hogy a tobozmirigyen felhalmozódó kalcitlerakódások a spirituális energiák elnyelésére szolgálnak. Steiner ezeket a lerakódásokat „agyhomoknak” nevezte, és azt állította, hogy azok, akiknek hiányzik ez az anyag, képtelenek a magasabb erőkkel való interakcióra, és szellemileg és intellektuálisan elszegényednek.

„Ha [a kalcitok] nincsenek ott, az embernek nincs agyhomokja, ez az ásványi anyag, és idiótává vagy kreténné válik” – írta.

Történetesen még mindig nem tudjuk pontosan, miért kalciumosodik a tobozmirigy az öregedéssel, de biztosan semmi köze sincs ahhoz, hogy bármilyen szellem behatolna az agyunkba. Mindazonáltal a tobozmirigy továbbra is célpontja a tudománytagadóknak és összeesküvés-elméletek híveinek.

És bár nem közvetlenül Descartes-t okolják ezért, a tanulmány szerzői nem tudnak nem arra a következtetésre jutni, hogy ő is hatással lehetett ezekre a nevetséges elméletekre. „Descartes jelentős tekintélye, amely kiterjedt és még mindig inspiráló gondolkodási módszerein alapul, bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy több mint 380 évvel később még mindig hasonló spekulatív állítások hangzanak el [a tobozmirigyről]” – írják, számol be az IFLScience.