Végre megtudjuk miért rezzenünk össze amikor látjuk, hogy valaki megsérül

Ha legközelebb moziba megy, és van egy különösen durva jelenet, ahol egy szereplő megsérül, akkor vess egy pillantást a körülötte ülőkre. Valószínűleg észreveszi, hogy együttérzésből összerezzennek. Valószínűleg ön is megtette már – szinte olyan, mintha érezné a fájdalmat a képernyőn keresztül.

Ez egyike azoknak a szinte univerzális emberi élményeknek, ezért meglepő lehet – ahogy nekünk is az volt –, hogy egészen a közelmúltig a tudósok alig tudták, miért történik ez.

Egy új tanulmányban a Reading Egyetem Dr. Nicholas Hedger vezette csapata bebizonyította, hogy a vizuális információk önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy stimulálják az agy fizikai érintés feldolgozásában részt vevő területeit.

„Amikor valaki másnak csiklandozását vagy sérülését nézzük, az agy érintés feldolgozásával foglalkozó területei olyan mintákban világítanak fel, amelyek megfelelnek az érintett testrésznek” – magyarázta Hedger egy nyilatkozatában, számol be az IFLScience. „Az agyad leképezi a látottakat a saját testedre, és „szimulálja” az érintés érzését, még akkor is, ha fizikailag semmi sem történt veled.”

Tehát amikor egy kitalált szereplő leesik a lóról, eszméletét veszti, vagy rúgást kap a heréibe, mi is „érezni” kezdjük azt.

A csapat 174 önkéntes segítségével elemezte ezt a hatást, akik rövid videókat néztek, miközben agyukat szkennelték. Az 1-4,3 perces jelenetek hat hollywoodi filmből származnak: A közösségi háló, Eredet, Oceans 11, Egyedül otthon, Erin Brockovich és A Birodalom visszavág (ebben sok hely van a helyettes fájdalomra *grimasszal*).

A szkennelési adatokból kiderült, hogy az agy vizuális és tapintási feldolgozó rendszerei összefonódnak. A vizuális rendszer hátsó régióiban az agy egyes részei testünk bizonyos pontjaihoz kapcsolódnak, és ezek a képernyőn látható helyekhez is illeszkednek – az agy „arc” részei a képernyő felső részéhez, a „láb” részei pedig a képernyő alsó részéhez kapcsolódnak.

Ezen felül a vizuális rendszer ventrális régiói a résztvevő által éppen nézett testrészhez rendelődtek, függetlenül attól, hogy az valójában hol jelent meg a képernyőn.

Lehet, hogy nem azonnal látja ennek a hasznosságát, de Hedger elmagyarázta, hogy ez az összekapcsoltság valójában sokat segít nekünk.

„Ez a keresztkapcsolat a másik irányban is működik. Például, amikor sötétben a fürdőszobába mész, az érintési érzékelés segít a vizuális rendszernek létrehozni egy belső térképet arról, hogy hol vannak a dolgok, még minimális vizuális információk esetén is. Ez a „kiegészítés” tükrözi, hogy különböző érzékszerveink együttműködnek, hogy koherens képet alkossanak a világról.”

„Ez a felfedezés megváltoztathatja az olyan állapotok megértését, mint az autizmus” – folytatta Hedger. „Sok elmélet szerint az, hogy belsőleg szimuláljuk, amit látunk, segít megérteni mások tapasztalatait, és ezek a folyamatok autista embereknél másképp működhetnek.”

Valaki agyának vizsgálata filmnézés közben sokkal kellemesebb módja lehet ennek a tanulmányozásának, mint a hagyományos érzékszervi tesztek, amelyek Hedger szerint „kimerítőek” lehetnek, különösen gyerekek vagy érzékszervi feldolgozási nehézségekkel küzdők számára.

„Végül is” – következtetnek a szerzők tanulmányukban – „ezek az eredmények az agy szerveződésének alapvető elvét fedik fel”, és végre választ adnak arra a kérdésre, ami mindig is „hmm?”-ot váltott ki belőlünk.