A csernobili vaddisznók régóta tudományos rejtély tárgyát képezik. Míg a térségben élő szarvasok radioaktivitása az évtizedek során kiszámíthatóan csökkent, a vaddisznók meglepően radioaktívak maradtak – írja az IFLScience.
Kiderült, hogy ezeket az disznókat nemcsak az 1986-os hírhedt katasztrófa, hanem az 1960-as évek atombomba-kísérletei is besugározták.
A radioaktív rejtélyt a Bécsi Egyetem és a hannoveri Leibniz Egyetem tudóscsoportja oldotta meg, akiknek a legmodernebb mérések segítségével sikerült nyomon követniük a radioaktivitás eredetét.
Az 1986-os csernobili katasztrófa jelentős mennyiségű cézium–137-et, egy alig több mint harmincéves felezési idejű radioaktív izotópot lövellt ki. Mivel az eset óta több mint három évtized telt el, elvárható, hogy az izotóp szintje legalább ötven százalékkal csökkenjen.
A vaddisznóhúsban azonban ez a csökkenés nem tapasztalható, a sugárzás szintje az elmúlt harminc évben szinte állandó maradt.
A pontosabb mérésekkel a csapat meg tudta állapítani, hogy egy másik, hasonló izotóp is szerepet játszik: a cézium–135, amelynek sokkal hosszabb a felezési ideje. Ezt korábban nem értékelték, mivel ezt az izotópot nagyon nehéz mérni.
Kiderült, hogy a csernobili vaddisznók még mindig tele voltak cézium–135-tel, ezért a húsukban még mindig magas a radioaktivitás. Ez azonban felveti a kérdést, hogy miért a vaddisznókra van hatással, de a szarvasokra vagy más vadon élő állatokra látszólag nem.
Valószínűleg a vaddisznók szarvasgombával táplálkoznak, amely egy húsz-negyven centiméter mélyen a föld alatt található gomba. A cézium nagyon lassan szivárog le a talajba, így a föld alatti szarvasgomba csak most szívja fel a csernobili baleset során felszabadult céziumot. Ezzel párhuzamosan a szarvasgombák még mindig tele vannak a hidegháború alatti atomfegyver-kísérletekből származó céziumizotópokkal.
A lassan felszabaduló sugárzás e kettős dózisa miatt a vaddisznókban észlelt szennyezettségi szintek évtizedek óta viszonylag állandóak, miközben a csernobili vadon élő többi állatfajnak sikerült felépülnie – sőt, gyarapodnia.
„Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, megmagyarázható, hogy miért maradt viszonylag állandó a szarvasbogarak – és később a sertések – radioaktivitása az évek során” – magyarázta Steinhauser.
„Munkánk megmutatja, hogy a természetes ökoszisztémákban milyen bonyolult összefüggések vannak, de azt is pontosan jelzi, hogy az ilyen rejtélyekre is meg lehet találni a választ, ha a mérések kellően pontosak” – tette hozzá.
