Várja a tudomány az újabb képeket

Egyértelműen sikeres volt a New Horizons űrszonda elhaladása a Plútó és holdjai mellett. A közelítés során minden a tervek szerint zajlott, az űreszköz maradéktalanul végrehajtotta tervezett megfigyelési programját. Bár még csak néhány adatot sugárzott haza, az első képek is látványosak és meglepőek. Azok várakozása igazolódott be, akik érdekes, változatos objektumra számítottak – azonban a Plútó fiatalos és aktív megjelenése még közülük is sokakat meglepett.

Az első fontos megfigyelés a Plútó képeit tekintve talán a látványos eltérés a mi Holdunk kinézetétől. A nagybolygóknál kisebb égitestek (mint amilyen a Hold is) megjelenésében a kráterek dominálnak: minden Holdképen temérdek krátert láthatunk. A Plútó esetében más a helyzet: kevés és viszonylag kicsi becsapódásnyom ismerhető csak fel rajta. Eszerint valamilyen folyamat eltörölte a korábbiakat, megfiatalította az objektum felszínét.

Azt azonban nehéz megbecsülni, hogy ez mikor történt. A Naprendszer belső térségében általánosan használják az ún. kráterstatisztikai alapú korbecslést: minél több és nagyobb kráter borít egy területet, annál idősebb a vidék. A módszer relatív becslésre ideális, tehát annak megállapítására, hogy két terület közül melyik az idősebb – az abszolút korok használatát a holdi kőzetminták segítségével oldották meg, és kapcsolták adott krátersűrűséghez. Ennek megfelelően a belső Naprendszerre jellemző abszolút korokkal működik a rendszer. Feltehetőleg a Neptunusz távolságában is alkalmazható, de eltérés lehet a két térségben a becsapódások gyakoriságában, ezért a korbecslés tévedhet is. Hegyvonulatok szép számmal mutatkoznak a Plútó felszínén, magasságuk néhol a 3,5 km-t is eléri. Néhány blokk közel szögletes alakú, ami arra utal, hogy töréses, tektonikus folyamatok hozták őket létre. A meredekebb hegytömbök peremén lejtős tömegmozgással, omlással keletkezett sávok látszódnak. Emellett megfigyelhetőek kevésbé meredek és talán alacsonyabb, összefüggő hegyvonulatok is, amelyek kinézete eltér a fentiekétől. Ezek nem külön blokkokból állnak, inkább egymásba kapcsolódó, néhol ívesen görbülő hajlatokból tevődnek össze, tetőszintjük pedig lapos, nem csúcsos. Furcsa, elnyúlt, párhuzamos mélyedések is sejthetőek rajtuk a felbontóképesség határán, amelyek valamilyen eróziós folyamatra utalnak. Néhol pedig nagy mélyedések is mutatkoznak az ilyen íves vonulatok között – eredetük egyelőre ismeretlen.

Kiterjedt síkságok is akadnak a Plútón, amelyeket néhol kisebb hegyek, máshol furcsa mélyedések szakítanak meg. Kinézetük alapján valamilyen folyamat töltötte fel őket azonos magasságig – ez talán vulkáni láva lehetett. A Naptól ilyen távolságban azonban nem a szilikátos kőzetek, hanem különféle jegek képeznek ún. kriolávákat. Itt főleg víz-ammónia keverékről lehet szó, amely igen nagy hidegben is folyékony marad.

A korábbinál nagyobb felbontású felvételeken újabb részletek látszanak a törpebolygón. Sok kráter is azonosítható már – igaz, viszonylag kisebb méretűek és nem túl idősek. A képeken mutatkozó alakzatok értelmezése nem könnyű, ugyanis a jég szublimációja is erősen módosítja a felszín kinézetét, feltehetőleg sötét területeket hozhat létre rajta. A LORRI kamera új képein a Sputnik Planum síkság peremvidékén (szív alakzat) a jég morfológiája a fagyos anyag mozgására, áramlására utal. A kérdéses rész nitrogén-, metán- vagy szén-monoxid-jég, esetleg ezek keveréke. A Plútó hideg felszínén ezek a színképileg is azonosított jegek részben képlékenyek lehetnek, és talán a földi gleccserekhez hasonlóan mozognak.