Ukrajnába kellett volna költöznünk

A Magyarország az atomháború árnyékában című, Horváth Miklóssal közösen jegyzett könyvük bemutatása kapcsán kifejtette, anno úgy vélték, egy ilyen konfliktus után hazánk kétharmada sugárfertőzött lesz, s a lakosságnak részben a Szovjetunió ukrán területein kell majd új otthonra lelnie.
Kovács Vilmos: Öt helyen tároltak nálunk atomfegyvert a szovjet csapatok – ebből mi csak egyet tudtunk (Fotó: Hegedüs Róbert)

– A könyvbemutatón Borsits László nyugállományú vezérezredes, volt vezérkari főnök azt mondta, Hruscsov 1958-ban felajánlotta, hogy elszállítják hazánkból a szovjet csapatokat. Ez valóban igaz lenne?

– Erről sajnos én sem tudok még többet, csak annyit, amit Borsits Lászlótól hallottunk. Az egész ügy rendkívül titokzatos. Úgy gondolom, ez egy alkuajánlat lehetett, de az akkori vezetés végül valamiért mégsem harapott rá, s így Romániából távoztak a szovjetek. Egy biztos, e témát még alaposan körbe kell járni, s amíg ezt nem tesszük meg, felelőtlenség bármit mondani.

– Régóta keringenek legendák arról, hány helyen tároltak hazánkban atombombát a szovjetek...

– Mint írjuk, összesen öt helyszín jöhet szóba – ezek sorrendben az úgynevezett Duna-objektum, azaz a Kis-Moszkva a Bakonyban, aztán Tab, Császár, Kiskunlacháza és Kunmadaras. Ebből a Magyar Néphadsereg vezetése a Dunát ismerte, a többit nem. A meglepetés erejével hatott, amikor kiderült, hogy a raktározásban az 1967-ben kötött szerződésen kívül és legfőképpen annak ellenére még négy objektum érintett. Egyébként mielőtt a szovjet csapatok távoztak, az összes, a Dunára vonatkozó dokumentumot megsemmisítették.

– A Magyar Néphadsereg mennyire volt felkészült egy atomháborúra?

– A haderő minden szinten készült rá. Az már persze más kérdés, hogy miféle esélyekkel indultunk volna egy világméretű összecsapásban. Ugyanakkor roppant fontos közbeszúrni, ahogy az életben máshol, úgy a sablonos válaszok ez esetben sem működnek. Hiszen messze nem mindegy, melyik évről beszélünk, továbbá szabatosan ismerni kell annak a kornak a szemben álló hadseregeit, felszereltségét, mozgósítási szintjét – s így tovább.

– A katonák terveztek a civilekkel?

– Természetesen. Igaz, egészen elképesztő, megdöbbentő az a lélektelen ridegség, ahogy az ötvenes évek politikai döntéshozói egy nukleáris akció esetleges hatásaival számoltak.

– Azaz?

– Anno úgy vélték, egy ilyen konfliktus után Magyarország kétharmada sugárfertőzött lesz, s a túlélő lakosságnak részben a Szovjetunió ukrán területein kell majd új otthonra lelnie.
A népesség felével eleve nem is kalkuláltak, őket veszteséglistára írták – ez az ötvenes években úgy négy és fél millió embert jelentett! Elismerem, elnagyolt a párhuzam, de a csernobili katasztrófa után csak a másodlagos hatásokkal kellett nekünk számolni – ám ezek szörnyű következményeit még ma is nyögjük. Ehhez képest képzeljük el, ha Budapestre, esetleg Kunmadarasra vagy a Bakonyra ledobnak egy atombombát, s az elsődleges hatások – úgymint lökés- és hőhullám, áthatoló sugárzás – is pusztítanak. Szörnyű belegondolni.

– Visszatérve a hagyományos fegyverekre, mennyire nevezhető korszerűnek az ötvenes–hetvenes évek néphadserege?

– A nyolcvanas éveket se hagyjuk ki! A Magyar Néphadsereg igen modern, a kor színvonalán mérve jó felszereléssel bírt.

– Az ötvenes években is?

– A politikai váltás 1947–48-ban a hadsereget sem hagyta érintetlenül, így egyebek mellett akkor tértünk át a szovjet fegyverzetre. Lehet azt leszólni vagy negligálni, s kétségtelenül akadtak gondok, ám butaság lenne tagadni, a Szovjetunió katonái mégis csak a T–34-gyel, a „dióverő” puskával, a PPS géppisztollyal felszerelve és az igénytelen, de strapabíró ruházatukban győzték le a fél világot. Kifejlesztették az atombombát, a harcképes légierőt – de nem folytatom. A legnagyobb probléma nem a fegyverek átvételével, hanem a magyar nemzeti jelleg szégyenletes háttérbe szorításával és a összes szovjet katonai elv gátlástalan átvételével volt.

– Elég lett volna a sok lúd disznót győz effektus az esetünkben is?

– Szó sincs erről! De a hadseregfejlesztés nemcsak nálunk járta be a maga útját, hanem az akkori ellenfeleknél szintúgy. Ott hasonlóképp időnek, jellemzően éveknek kellett eltelnie, mire a tömeghadseregről áttértek a kisebb, de műszaki fejlesztésekkel jobban megtámogatottabb csapatokra. A hazai példánál maradva érdemes felidézni, 1956 nemcsak a forradalom, hanem a haderőfejlesztés vonalán is világos cezúrát jelentett. Hiszen ahhoz képest, hogy a szovjetek bizalma erősen megingott bennünk, pár évre rá már a legmodernebb rakéta- és repülőtechnikát adták át a néphadseregnek. S innét – ez nagyon lényeges – a fejlesztések nem álltak le, hanem egészen a nyolcvanas évek végéig hét-nyolc esztendőnként folyamatosan követték egymást.

– Mennyiben és mennyire volt kötelező átvenni a szovjet technikát?

– Pár mondat erejéig visszatérnék 1956-ra mint határdátumra. Előtte főleg a gyalogságot és a tüzérséget erőltették, míg a hatvanas évek elejétől a légierő és a légvédelem, azaz utóbbi esetben a legmodernebb rakétatechnika kapott prioritást. A néphadsereg történetében akad olyan dátum, amikor csaknem négyszáz repülőeszköz állt szolgálatban, s akkor a rakétaütegekről egy szót sem ejtettünk. A korszellem, a modernitás folyton fontos szempontként szerepelt.

– És az átvétel?

– Korlátozott mozgástérben, de voltak lehetőségek, több esetben is. Hirtelen elegendő csak a két, többezres nagyságrendben gyártott sikertermékre, a felderítő úszó gépjárműre (FUG) vagy a páncélozott szállító harcjárműre (PSZH) utalni. Tény, hogy sikeresen ütöttünk rést a szovjet „technika falán”, s erre ma is joggal lehetünk büszkék.