Száz éve harcolunk tankokkal

A világégés elején a nyugati front gyorsan megmerevedett, állóháború alakult ki, ezért a lövészárkokkal és drótkerítésekkel szabdalt harcmezőn az ellenséges állások bevétele hatalmas emberveszteséget követelt. Hamarosan mindkét oldalon dolgozni kezdtek olyan harci jármű megalkotásán, amely alkalmas az akadályok leküzdésére, s ennek kulcseleme a belső égésű motor és a lánctalp lett. Elsőként brit mérnökök alkották meg, a lövegek vontatására használt amerikai traktorok átalakításával a harci bevetésekre képes Mark I. elnevezésű harckocsit.

A jármű a teljes testén körbefutó lánctalpat kapott, fegyverzete mindössze géppuskákból és kis kaliberű ágyúkból állt. A huszonnyolc tonnás, óránként hat kilométeres sebességre képes jármű, legfeljebb nyolc katonából álló személyzete hatalmas zajban, füstben és hőségben szolgált, a kilátást csak néhány nyílás biztosította. A lövészárkok legyűrését a hátuljára szerelt segédkerekek biztosították, amelyek a kis ívű fordulást is lehetővé tették. A tank, vagyis tartály elnevezést biztonsági okokból adták a szerkezetnek, hogy frontra szállításakor az ellenség azt gondolja, hogy az csupán vizet szállít. A Mark I. még nehézkes, lassú, valamint igencsak megbízhatatlan volt, a frontra szállított ötvenkilenc darabból csak huszonnégynek sikerült megközelítenie a német arcvonalat. Az új találmány ugyanakkor sokkolta a németeket, s megkezdődött a harckocsik kora.