Két dátum teszi aktuálissá az alábbi sorokat. Az egyik: nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1930-ban volt az első sportközvetítés a rádióban; és a másik: a kommentátor az a Pluhár István volt, aki negyvenöt évvel ezelőtt, 1970. december 1-jén hunyt el, hetvenhét éves korában.
Sárosi György, a magyar futballtörténelem legendás alakja, a Ferencváros hatvanegyszeres válogatottja mondta Pluhár Istvánról: „Válogatott futballista, újságíró, rádiótudósító, igazi jó barát volt. Mint rádiótudósító megelőzte korát, mert úgy mondotta el az eseményeket a pályán, hogy mindenki mindent látott maga előtt.” Még a BEAC-ban futballozott, amikor egyik napról a másikra Pápaira akarták magyarosítani a nevét, már a meccsjegyzőkönyvekben is így szerepelt, aztán a szülei érzékenységére hivatkozva megtartotta eredeti családnevét. Hihetetlen és ma már elképzelhetetlen, hogyan lett válogatott: 1921. november 6-át írtuk. Az Üllői úton játszott a magyar tizenegy. Az első félidőt a Nemzeti Sport munkatársaként tudósította, aztán Braun Csibi megsérült, és a szünetben Kiss Gyula szövetségi kapitány a lelátóról hívta le Pluhárt. „De hát nincs itt a cipőm, csak a töltőtollam” – dadogta izgalmában. „Az nem baj, hozok én azonnal, csak tessék, Pluhár úr, gyorsan mindent átcserélni” – biztatta a Fradi öreg szertárosa.
A második félidőben így állt fel a magyar csatársor: Pluhár, Molnár, Orth, Schlosser, Jeny. Lélegzetelállítóan nagy nevek! És a magyar csapat nyert 4-2-re. (Pluhár kétszer szerepelt a nemzeti tizenegyben, mindkétszer 1921-ben.)
Az első rádióközvetítés is nagy izgalmak közepette zajlott. 1930. május 11-én meleg nyári nap köszöntött Budapestre. Pluhár már korán ott állt az FTC-pálya tribünje előtt, de mivel semmilyen mechanikai előkészületet nem látott, nem tudta elképzelni, hogyan zajlik majd a közvetítés. Végre megérkezett Schwing úr, a Magyar Rádió technikai vezetője. Egy rögtönzött falépcsőn felmentek a tribün legmagasabb részébe, egy padlásszerű helyiségbe. Tőlük elég távol már szorgalmasan dolgoztak az olasz rádió szakemberei. „Ide tessék állni – mondta Schwing úr. – Ebbe kell majd magának belebeszélnie” – mutatott egy dróton lelógó mikrofonra.
Pluhár jegyzetlapokon megmaradt mondatai: „Előzőleg Schwing úr elmesélte nekem, hogy ő nem tudja, mit kell majd nekem mondanom, mert életében először van focimeccsen. Aztán mutatóujját szájára téve, halkan súgta: »Nemsokára kezdődik a közvetítés. Tessék azonnal kezdeni beszélni, ha én intek.« A stúdió bemondójának utolsó szavait még én is hallottam: »Kedves hallgatóink. Helyszíni közvetítést adunk a magyar–olasz Európa Kupa mérkőzésről, az FTC-pályáról. Konferál: Pluhár István.”
„Kedves hallgatóink – kezdte Pluhár István –, ebben a pillanatban futott ki a pályára a két ország csapata. A magyarok meggypiros, az olaszok azúrkék trikóban…” A közvetítő beszéd – ahogy akkor nevezték – szépen ment, de a pályán sajnos a magyar csapat gyengén muzsikált, és kikapott az azzurriktól 5-0-ra.
Pluhár István hamarosan a Testnevelési Főiskola futballtanára lett, majd a Magyar Rádió sportosztályának vezetője. A sport mellett sokféle eseményről közvetített, többek között egy dohánygyárból is. Az 1934 évi labdarúgó-világbajnokságról, valamint az 1936-os olimpiai játékokról adott helyszíni közvetítéseivel sok hívet szerzett a magyar sportnak. Legendás közvetítése volt Csík győzelme a százméteres gyorsúszásban a berlini olimpián. „Gyere, Ferkó, gyere…” – kiabálta. S aztán: „Én úgy láttam, hogy ő győzött” – nyomatékot adva az ú betűnek.
A háború után Pluhárt mellőzték. Megjárta a hírhedt Andrássy út 60.-at és a dél-budai internálótábort. A neves komikus, Salamon Béla is tanúskodott mellette. Többszöri tárgyalás után a Népbíróság végül felmentette. Visszakerült a rádióba, és egy ideig a Szív küldi műsorában dolgozott. Később a baji szőlőjében élte magányos életét.
Pályafutása kezdetétől mindent feljegyzett, amit a magyar sportban érdemlegesnek tartott. Különösen a labdarúgás volt a szívügye. Több könyv fűződik a nevéhez. Megírta emlékeit a futballbajnokságokról éppúgy, mint a játék nagy alakjairól. Schlosser Imréről, a hatvannyolcszoros válogatottról például ez áll a jegyzetlapokon: „Még életében utcát akartak elnevezni róla. S ha konflissal ment, az emberek kifogták a lovakat a hintójából, és ők húzták tovább.” Czibor Zoltánról, az Aranycsapat balszélsőjéről egyebek mellett megjegyezte: „Sokszor senki sem tudta, mit akar a labdával csinálni. Mindkét lábával helyezetten és erősen rúgott. Csapzott hajával nem szeretett a labdához érni…”
Az 1960-as években megbetegedett Pluhár István szeme. A többszöri operálás oda vezetett, hogy 1966-ban már teljesen elvesztette a szeme világát. 1970. december elsején, hetvenhét éves korában távozott az élők sorából. A rádió aranytablójáról nem hiányozhat a neve.
