Október hatodika gyásznap a magyar történelemben, hiszen 1849-ben ezen a napon végezték ki gróf Batthyány Lajost és az aradi tizenhármat, de napra pontosan kilencvenöt esztendővel később egy másik esemény hozott gyászt a magyarságra, hiszen 1944. október 6-án a szovjet csapatok betörtek az Alföldre, magukkal hozván a háború és a „felszabadúlás” minden borzalmát.
Berecz Ferenc tüzér tizedes 1944. október 6-án esett el (Forrás: A szerző archívuma)
„Villámlik messziről. A zivatar már a szomszéd határba ért” – olvashatták 1944 késő nyarán a Gyöngyösi Katolikus Tudósító olvasói, hiszen a szovjet csapatok egyre közeledtek a Magyar Királyság keleti határaihoz, de hadvezetőségünk bízott a németekben, az Északkeleti-Kárpátok felé visszavonuló magyar 1. hadseregben és az ország keleti határait lezáró Árpád-vonalban. Illúzióik egy csapásra szertefoszlottak, amikor Románia augusztus 23-án cserbenhagyta szövetségeseit, és átállt a szovjetekhez.
A Honvéd Vezérkarnak számolnia kellett azon eshetőséggel, hogy a román kézen maradt Dél-Erdélyen keresztül a szovjet és román csapatok beözönlenek az Alföldre. Így a Székely Határőrség lezárta a székelyföldi hágókat. A következő napok lázas kapkodásban teltek a kolozsvári IX. hadtestparancsnokságból megalakult az erdélyi országrészek védelmére hivatott magyar 2. hadsereg parancsnoksága, és „végső erőkifejtés” árán állították fel a tábori póthadsereget, amelynek seregtestei a magyar 2. hadsereg, illetve a Nagyvárad és Makó között felvonuló pécsi IV. és miskolci VII. hadtest alárendeltségébe kerültek.
Arad elfoglalása és feladása
A Makó és Arad térségében gyülekező IV. hadtest a német 6. hadsereg támogatásával szeptember 13-án, reggel 6 órakor indított támadást a gyengébb román erőkkel védett Dél-Erdély ellen. A támadás kezdetben sikerrel haladt előre, aznap késő este Arad a honvédek birtokába került. Ekkor már napok óta tartott a magyar 2. hadsereg Kolozsvár előteréből megindított offenzívája, az összehangolt hadműveletek célja az volt, hogy még a szovjet csapatok beérkezése előtt a honvédek lezárják a dél-erdélyi hágókat. Ám ezzel már elkéstek. A Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front csapatai megkezdték felzárkózásukat a védekező román erőkhöz azzal a szándékkal, hogy Máramarossziget–Nagyvárad–Arad–Temesvár térségébe nyomuljanak előre, és október 10-ig elérjék a Tisza vonalát. Mindeközben a magyar támadás elérte Temesvár körzetét, de a beérkező szovjet csapatok miatt megtorpant. A szovjetek szeptember 17-én megindított támadásának súlya a Temesvár–Arad–Lippa térségben védekező magyar alakulatokat érte. Szeptember 21-én a magyar 3. hadsereg parancsnoksága kénytelen volt Aradot kiüríteni, mivel a szovjet páncéloscsoportok már a visszavonulást veszélyeztették. A szovjetek szeptember 24-én lépték át a trianoni határt, a Maroson hídfőket létesítettek, melyeket a magyar ellentámadások sem tudtak felszámolni. Szeptember 20. és október 5. között heves harcok tomboltak Nagyvárad környékén is.
A magyar hadvezetés minden nélkülözhető erejét ide csoportosította, amíg beérkezett a Torda környékéről kivont német 23. páncéloshadosztály, hogy stabilizálja a helyzetet. Mivel látható volt, hogy a rendelkezésre álló erők elégtelenek a szovjet támadások kivédésére, Vörös János vezérezredes követelte az ígért német erősítést, hiszen a magyar 3. hadsereg arcvonalának áttörése azzal fenyegetett, hogy a szovjetek akadálytalanul törhetnek Budapest felé. A szovjet hadvezetés úgy tervezte, hogy csapatainak Debrecen–Nyíregyháza–Csap térségét kell elérniük, így katlanba kerülhet az Északkeleti-Kárpátokban és Észak-Erdélyben védekező magyar 1. és 2. hadsereg és a német 8. hadsereg. A szovjetek nem hagytak időt a német összpontosításra, amely az Alföldre kijutott 2. Ukrán Frontot akarta megállítani: újabb támadást indítottak.
A 2. Ukrán Front támadása
Október 6-án, pénteken őszies, száraz idő volt, amikor hajnalban a 2. Ukrán Front nyolcszáz kilométeres arcvonalszakaszán általános támadásba lendült. A tüzérségi előkészítés után Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportja és az 53. hadsereg elözönlötte a Nagyszalonta és Szeged közötti terepszakaszt. A magyar 3. hadsereg 160 km széles, támpontszerűen kialakított, minimális páncélelhárítással bíró védelmi vonalát a támadás szétszaggatta, a szovjetek már az első napon száz kilométer szélességben és negyven kilométer mélységben előrenyomultak, legázolva minden ellenállást.
A nagy mennyiségű páncélossal támogatott áttörés csupán a közvetlen lövegirányzásra beállított tüzérütegek előtt torpant meg ideig-óráig. Így történt az egri 20. gyaloghadosztályhoz tartozó gyöngyösi 20. tábori tüzérosztály Medgyesegyházánál lévő részeinél is, ahol e sorok írójának egyik apai felmenője, a jászberényi Berecz Ferenc tizedes is szolgált. Lövegük a református temető mellett volt tüzelőállásban. Egy T-34-es közepes harckocsi kilövése után, lövegkezelő bajtársaival együtt Berecz tizedes akna telitalálat következtében hősi halált halt. Post mortem kapta meg 1945. január 10-én a Magyar Bronz Vitézségi Érmet. Mindössze huszonegy esztendős volt.
Heszlényi József altábornagy, a magyar 3. hadsereg parancsnoka, miután értesült az elsöprő erejű támadásról, elrendelte a visszavonulást a Tisza vonalához, így hátráltak katonái Szeged, Szolnok és Szentes-Csongrád irányába. Arcvonalukat csak október derekára tudták megszilárdítani a Szolnok–Alpár–Kiskunfélegyháza–Kistelek–Baja vonalon.
Az egri bakák arcvonalán
A magyar 3. hadsereg támogatására az egri 20. gyaloghadosztály – soraiban az egri magyar királyi „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred katonáival, köztük a szerző anyai nagyapjával és annak két bátyjával – szállítmányai szeptember végére érkeztek be a Kárpátokból. Koltai Jenő vezérkari őrnagy, a hadosztály vezérkari főnöke a következőképpen jellemezte védelmi vonalukat: „A 3. hadsereg parancsnokság ezt a hadosztályt a trianoni országhatárral nagyjából párhuzamosan az Arad, Békéscsaba-i vasútvonal mindkét oldalán egy mintegy 40 km széles sávban védelemre vetette be. Ez a kívánatos kiterjedésnek legalább ötszöröse volt, de ezen nem lehetett segíteni.” Október 6-án a Plijev lovas-gépesített csoport támadásának súlypontja az egri seregtest állásain volt, melyről Zákó András vezérőrnagy így írt: „A tűz Kevermes és Lökösháza között csakhamar pergőtűz jellegűvé fokozódott. Rövidesen (…) négy hadtest kb. 300 harckocsival indult támadásra az Arad-békéscsabai vasútvonal két oldalán. Reggel 6 óráig a támadás, mely súllyal Nagykígyósra, részekkel Gyulán át Békéscsabára irányult, áttörte a 20. magyar gyaloghadosztályt (…) Az ellenséges páncélosok a községi támpontokat egyszerűen kikerülték. Akadályt számukra csak a magyar tüzérség tűzelőállásai jelentettek, amelyeket több órás – mindkét félre nézve veszteségteljes – harccal kellett leküzdeniük.” Koltai vezérkari őrnagy az alábbiakban jellemezte az őket ért támadást: „(…) a hadosztály ellen indult az oroszok október 6-án, rossz ómenként éppen az aradi vértanúk gyászünnepén, megindított nagy támadása. A 2. ukrajnai front (…) zöme orosz motomechanizált hadtestek 400 harckocsijával az élen félórás pergőtűzszerű előkészítés után reggel 4 óra 45 perckor indult támadásra. A fantasztikus túlerő a kevés páncélelhárító fegyvert kilőtte, a gyalogság ritka fészkeit szétszórta, az ütegállásokat legázolta és a hadosztályt ízekre tépte szét. Az áttörés már reggel 6 órára megtörtént, egy órával később a 3. hadsereg egész arcvonalán megszűnt az ellenállás és elrendelték a visszavonulást a Tisza mögé.” Tömöry Jenő vezérőrnagy, aki 1944 október végén került a 20. gyaloghadosztály élére, hadosztálya október 6-i szerepléséről is beszámolt: „Az orosz támadás a harckocsielháritó fegyvereket kilőtte, a gyalogság fészkeit lehengerelte, az ütegállásokat szétszórta, az összeköttetéseket elvágta, egy szóval: »pulverizálta« a hadosztályt.” A hadosztály részei Újkígyós területén rövid ideig feltartóztatták a szovjet 30. lovashadosztály támadását, amely az erősítés beérkeztét követően elfoglalta a helyi vasútállomást.
A szovjet csapatok Békéscsabán is harcba keveredtek az egri hadosztály erőivel, így a 14. gyalogezreddel is. Gyulára a szovjet 6. gárda-lovashadtest 8. gárda-lovashadosztálya tört be, ahol azonban a rozsnyói 13/I. zászlóalj makacsul ellenállt. A hadosztály vonalait reggel 6 órára áttörték a szovjetek, ekkor vitéz Vasváry Frigyes vezérőrnagy, hadosztályparancsnok elrendelte a visszavonulást. Gyula mellett ezen a napon zajlott le a második világháború utolsó lovasrohama, amelyet Nagy Kálmán százados rimaszombati huszárjai hajtottak végre.
A 20. felderítő huszárszázad a Körös-töltésnél rajta-rajtában – de már kard nélkül –, kézigránátokat dobálva, minimális veszteségek árán vágta át magát egy szovjet páncélososzlopon. A Békéscsabán rekedt részek, így a gyöngyösi 14/III. gyalogzászlóalj katonái megpróbálkoztak a város védelmével, de végül visszavonultak. A miskolci 13/II. és az egri 14/II. gyalogzászlóalj maradványai Csorvásnál akartak megkapaszkodni, de a túlerő ellen nem sok esélyük volt. A hadosztály arcvonalának legdélebbi részén lévő losonci 23. gyalogezred is súlyos veszteségeket szenvedett, a mögéjük került szovjet páncélosok miatt sok katonájuk fogságba esett.
Ez a nap fátumként jelent meg rokonságom életében is. Nagyapám, Tóth Mihály hivatásos szakaszvezető, a 14. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús századának gépkocsi műmestere, ezen napon esett szovjet hadifogságba Békéscsabán. Másnap elengedték, de hónapokba tellett, mire hazatért. Nagyapám idősebb bátyja, Tóth József, az egri 14/II. zászlóalj csapatcsendőreként ekkor szakadt el alakulatától, és 1944 karácsonyán ért haza Hevesvezekényre. Nagyapám másik bátyja, Tóth Pál, az egri 14/3. lövészszázad honvéde az október 6-i visszavonulás alkalmával tűnt el.
Az úgynevezett „gépesített tatárjárás” 1944. október 6-án elérte az Alföldet, ahol az egyszerű parasztemberek a saját bőrükön tapasztalhatták meg, mit is jelent a „felszabadúlás”. Horthy kormányzó balul végződő kiugrási kísérletét követően a háború infernója még hónapokon keresztül tombolt magyar földön.
A szerző hadtörténész
