A tűzoltás története lényegében egyidős a tűzzel. Akár az ősemberek koráig is visszamehetnénk ennek bizonyítására.
Az első írásos adatok értelemszerűen jóval későbbről, négyezer évvel ez előttről valók: Egyiptomban szigorú törvényben írták elő az oltóvödrök készenlétben tartását. Az első szervezett tűzoltóegységet a Római Birodalom feje, Augustus császár állíttatta fel Kr. e. 21-ben. Az állam rabszolgái közül hatszáznak kizárólag a tűzvédelem és a tűzoltás volt a feladata. Ennyien azonban kevesen voltak, így nem csoda, hogy hat századdal később már hétezer fős zászlóalj vigyázta Róma tüzeit, és egyben a rendőri feladatokat is ellátta.
Az első magyar tűzvédelmi emlék Szent István rendelkezéseiben található: „Vasárnaponként mindenki köteles templomba menni, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik.”
Magyarországon az első komolyan szervezett tűzoltóerők a 17. században a diáktűzoltóságok megalakulásával jelentek meg. Különösen nevezetes volt ezek közül a debreceni és a sárospataki. Más városokban is szigorú tűzvédelmi rendeletekre volt szükség, hiszen a népesség növekedésével egyre nagyobb városok alakultak, és ezekben igen nagy volt a tűzveszély. A tűzvédelmi rendeletek között ott volt az éjjeli őrség és a kiképzett tűzoltóosztagok felállításának parancsa, de előírták a technikai eszközök, például a fecskendő beszerzésének kötelezettségét is. A 18. század közepén a tűzvédelemben meglehetős szervezetlenség uralkodott, ezért a kalapos király, II. József 1788-ban országos tűzoltalmi rendelkezést adott ki. Ebben a következő intézkedéscsoportokat állította hadrendbe: a megelőző tűzvédelmet, a tűzjelzést és riasztást, az oltást és bizonyos tűzrendészeti szabályozást.
A 19. század elején nagyon megnőtt Magyarországon a városi tűzesetek száma. Debrecenen például háromszor is hatalmas tűzvész sörpört végig. Ekkoriban a tűzoltás a céhek és a lakosság közös feladata volt, hozzájuk kötődtek a városokban elszállásolt katonák, akiket törvény kötelezett a tűzoltásra. Legjellemzőbb tűzoltási mód az volt, hogy minden éghető anyagot elvittek a tűz közeléből, de vödrökkel, létrákkal és kéziszerszámokkal nem lehetett hatékonyan harcolni a tűz ellen.
A komoly katasztrófavédelmi alakulat létrejöttéhez 1870-ig kellett várni. Ekkor Széchenyi Ödön kezdeményezésére Pesten tizenkét fővel munkába állt a hivatásos tűzoltóság. Amikor 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesült, már hatvanöt, 1910-ben négyszázötven fős tűzoltó-alakulat vigyázott a fővárosra. A kalandos sorsú Széchenyi Ödön sikereit külföldön is elismerték, hívták Nyugat-Európába, ő azonban annyira utálta a Habsburgokat, hogy Törökországot választotta. Ő építette fel azokat az alapokat, amelyeken a ma is jól működő török tűzoltóság munkája kialakult. Széchenyi Ödön volt az első nem muzulmán hitű ember, aki érdemei elismeréseként megkapta a pasa rangot.
A 20. század elején Magyarországon a hatalmas mértékű ipari fejlődés magával hozta a tűzvédelem fejlesztését is. Új tűzoltó technikák kellettek, egyre több hivatásos tűzoltóság alakult. Az első világháború szerte a világban megtorpanásra kényszerítette a tűzvédelmi fejlődést is. Annyira, hogy az Országos Tűzoltó Főparancsnokságot csak a második világháború pusztításai után, a romokon hozták létre. Előtte azonban már elrendelték, hogy minden községnek önálló tűzoltóságot kell fenntartania.
Az elmúlt fél évszázad tűzoltó-történeti eseményeinek felsorolása igen sok helyet foglalna el, ezért csak annyit írunk le, hogy napjainkban egy minden szempontból hatékonyan működő, korszerűen felszerelt katasztrófavédelmi szervezet keretein belül végzi feladatát a magyar tűzoltóság.
