Amikor tudatos szülőként gyermekünk nevelésével foglalkozunk, általában központi szerepet kap a meggyőződés, hogy csak abból a gyermekből válhat egészséges felnőtt, aki önmagát is elfogadja, tisztában van a saját szerepével, értékeivel. A szakemberek szerint azonban ennek a felfogásmódnak torz és leegyszerűsítő alkalmazásával igen sokat árthatunk cseperedő gyermekünknek.
Ahhoz, hogy valaki a fogyasztói társadalom szorításában egészséges, kiegyensúlyozott és sikeres felnőtté válhasson, igen összetett és ellentmondásos kritériumrendszernek kell megfelelnie. A hangsúly a megfelelésen van, hiszen kisgyermekkorunk óta a különböző szocializációs színtereken kell bizonyítanunk a folyamatosan változó környezet szabályainak adekvát alkalmazását. Az inkongruens viselkedést a rendszer bünteti, hatása rövid idő alatt beépül a személyiségbe, amelynek szövetén tartós nyomot hagy. Elfojtások, sokszor érthetetlen személyes dühkitörések, inadekvát reakciók formájában akár évtizedekkel később is jelentkezhet a korábbi negatív visszacsatolás hatása.
Elsőre talán túlzónak tűnhet a megállapítás, hogy szülőként elsődlegesen bennünket terhel a felelősség, ha gyermekünkkel később ez történik. Hiszen a nevelési folyamatban határozott, a saját értékei tudatában lévő gyermek formálására törekedtünk. Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy a felnövekvő fiatal generáció körében soha nem látott mértéket ölt a tartalom és teljesítmény nélküli önimádat, öntetszelgés jelensége? A minden elképzelhető helyszínen, szituációban szelfiző, permanens online jelenlétben önidentifikációt kereső, ugyanakkor végletesen izolálódó fiatalok is családból érkeznek. Hol követjük el a hibát? A kutatások rávilágítottak arra, hogy igen sokat árt, ha a gyermeknevelésben az alaptétel „a szeresd önmagad, és akkor mások is szeretni fognak” logika. Mindebből ugyanis nem fakad evidens módon a másik személy iránti tisztelet, odafigyelés, elfogadás és alázat. Vagyis a személyközi cserekapcsolatokban egyoldalú viszonyrendszer épülhet ki. A gyermeki én formálásának kulcsfontosságú eleme a kölcsönösségre, viszonzásra való képesség kialakítása. Szerencsésebb a „fogadd el a másikat, és akkor téged is elfogadnak” megközelítés. Ha azonban a gyermek már a családban is azt tapasztalja, hogy mindez csak vele szemben fogalmazódik meg, akkor bizonytalanná, a szabályokat a felszínen toleráló, de a háttérben határozottan ignoráló személyiséggé válhat. A szülő részéről gyakran kiegészül a koherens viselkedési szabályrendszer hiánya a gyermek különlegességét, egyediségét hangsúlyozó kommunikációval, ezáltal a gyermek szituációfüggő módon egyszerre válik bizonytalanná és dominánssá is. Bánki György szavaival élve „a számára legfontosabb személyek közelében teljesen kiszámíthatatlan az élete”. Ennek egyik markáns következménye, hogy a csöppség a hibát önmagában kezdi el keresni, szégyenérzet alakul ki benne.
Christopher Lasch amerikai történészprofesszor már 1979-ben kiemelte, hogy a modern társadalomban az egyénnek kötelező különleges személynek éreznie magát, de a definícióhoz nem kap igazi viszonyítási pontokat a szocializáció során. A túlzott és hallgatólagosan kikényszerített énközpontúság pedig a kóros nárcizmus egyik előszobájává válhat. Ezt erősíti a számítástechnika és a hozzá kapcsolódó hálózatiság önképformáló hatása. „Elkezdtünk mind filozofikusan, mind köznapi értelemben szoftver- és hardveranalógiákkal gondolkodni magáról az emberről – mondja Pléh Csaba egy 2011-ben megjelent tanulmányában. Vagyis a szülői túlszeretés-kiszámíthatatlanság párosul egy technológiavezéreltséggel is, amely az eszközhasználat teljes gyermeki szabadságát eredményezheti. A szülői felelősség tehát nem áll meg a nevelés klasszikus területein. A modern világban egyszerre kell konzekvens példamutatónak és innovátornak lennünk annak érdekében, hogy gyermekeink ne veszítsék el a digitális és kulturális fonalat.
