Elveszett civilizációk. Legenda szülte mítosz vagy valódi kutatási probléma?

Az elveszett civilizációk elképzelése hosszú történelemre tekint vissza, de jelentése a tudomány fejlődésével megváltozott. Az ókorban ez egy erkölcsi vagy filozófiai narratíva része volt. Platón Atlantisza nem egy terepi jelentés volt, hanem figyelmeztetés az arrogancia ellen. Az évszázadok során a hasonló történeteket legendákként kezelték, amelyek inkább szerzőik fantáziájáról árulkodtak, mint a valódi múltról.

A helyzet a 19. században kezdett megváltozni, amikor a régészet tudományos diszciplínaként megszületett. Trója, majd később a krétai minószi civilizáció és a közép-amerikai maja városok felfedezése aláásta a „mítosz” és a „történelem” közötti egyszerű megkülönböztetést. Kiderült, hogy egész komplex társadalmak tűnhetnek el a szem elől több száz vagy akár több ezer évre, ha anyagi nyomukat föld, növényzet vagy víz borítja.

Ettől a pillanattól kezdve az elveszett civilizációk kérdése már nem fantázia volt. A források, módszerek és értelmezés korlátainak kérdése lett - írja a focus.pl.

Mi is pontosan az „eltűnt civilizáció”?

A közönséges értelmezésben ez egy olyan kultúra, amely nem hagyott maga után semmit. A tudományban a kérdés ennél kifinomultabb. Az eltűnt civilizáció olyan civilizáció, amelynek létezését korábban nem ismerték fel, vagy amelynek méretét, összetettségét és működési módját szisztematikusan alábecsülték.

A régészek egyre inkább hangsúlyozzák, hogy a bizonyítékok hiánya nem bizonyítja a létezés hiányát. Az emberi történelem legtöbb társadalma nem épített monumentális kővárosokat. Fát, szárított agyagot és nádat használtak. Az írás, ha egyáltalán létezett, szerves anyagokra került rögzítésre. Ilyen körülmények között csak néhány évszázadra van szükség ahhoz, hogy szinte minden eltűnjön.

Ez azt jelenti, hogy az ókori civilizációk térképe, amelyet a tankönyvekből ismerünk, nagyrészt azoknak a térképe, amelyeknek szerencséjük volt, és fennmaradtak.

A modern régészet egyre nyíltabban beszél korlátairól. Azt tanulmányozzuk, ami rendelkezésre áll, nem feltétlenül azt, ami a legfontosabb volt. A kő és a kerámia nem azért dominál a régészeti leletekben, mert ezek voltak a leggyakrabban használt anyagok, hanem azért, mert tartósak.

David Graeber és David Wengrow „The Birth of Everything” című könyvükben bemutatják, hogy évtizedek óta rendkívül leegyszerűsített módon rekonstruáljuk az emberi történelmet. Lineáris fejlődést feltételeztünk: a kis, egalitárius csoportoktól a nagy, hierarchikus államokig. Az archeológiai adatok azonban – ha szélesebb körben kezdjük el értelmezni őket – arra utalnak, hogy a társadalmak különböző szerveződési formákkal kísérleteztek. Komplexek voltak, de nem volt állandó hierarchiájuk, városiak voltak, de nem volt központi hatalmuk, és néha tudatosan elutasították azokat a megoldásokat, amelyeket ma „haladásnak” tekintenénk.

Ha ezek a társadalmak nem hagytak hátra monumentális romokat, könnyen figyelmen kívül lehetett hagyni őket.

A láthatatlant feltáró technológiák

Az igazi forradalom a távérzékelő technológiák megjelenésével következett be. A Lidar, a talajbehatoló radar és a műholdas képelemzés lehetővé tette, hogy teljesen új módon lássuk a tájat. Közép-Amerikában a lézeres szkennelés feltárta a maják sűrű településhálózatát, amelyet utak, csatornák és mezőgazdasági teraszok kötöttek össze. A Science folyóiratban publikált kutatások kimutatták, hogy ezeknek a régióknak a népessége többszöröse lehetett annak, amit néhány évtizeddel ezelőtt gondoltak.

Ugyanez igaz az Amazonasra is. Évtizedekig az volt az uralkodó nézet, hogy a nedves esőerdő nem képes fenntartani nagy, komplex társadalmakat. Mindeközben Michael Heckenberger csapata kiterjedt településrendszerek, földgátak, utak és átalakított talajok létezését tárta fel. Ezek nem véletlenszerűen kialakult falvak voltak, hanem több száz éven át az ember által formált kulturális tájak.

Ezek a felfedezések nem szenzációs értelemben vett „eltűnt birodalmakat” tárnak fel. Valami sokkal nyugtalanítóbbat mutatnak meg: hogy a természet milyen könnyen elrejti a civilizáció nyomait, amikor az eltűnik.

Hanyatlás katasztrófa nélkül

A népszerű narratívákkal ellentétben sok civilizáció nem látványos kataklizmák következtében omlott össze. Leggyakrabban ezek hosszú időn át tartó folyamatok voltak. Az éghajlatváltozás, amelyet ma jégmagok és üledékek elemzésével rekonstruálunk, a régiók fokozatos kiszáradásához, a terméshozamok csökkenéséhez és a népesség vándorlásához vezetett. Az Indus-völgyi civilizáció, az egyik legrejtélyesebb, háború vagy városok pusztulásának egyértelmű jelei nélkül tűnt el. Egyre több bizonyíték utal arra, hogy a folyórendszerek és a monszunok változásai játszottak kulcsszerepet.

Hasonlóképpen, a bronzkor végének válsága a Földközi-tenger medencéjében ma már úgy tűnik, hogy több tényező kombinációjának eredménye volt: aszályok, földrengések, a kereskedelem összeomlása és politikai instabilitás. Egy ilyen forgatókönyvben a civilizációk nem annyira „eltűnnek”, mint inkább kisebb, kevésbé látható struktúrákra bomlanak. A régészek számára ez szinte a legrosszabb lehetséges forgatókönyv. A katasztrófa egyetlen pillanatának hiánya azt jelenti, hogy nincsenek egyértelmű nyomok a földben.

A civilizációk hanyatlásának egyik legdrámaibb és régóta alábecsült tényezője a betegségek voltak. Mindkét Amerikában az európaiakkal való kapcsolat olyan mértékű demográfiai összeomlást okozott, amelyet nehéz elképzelni. A himlő, a kanyaró és az influenza már a teljes katonai konfrontáció előtt megtizedelte a lakosságot.

Sok régióban ez a városok, a termőföldek és az öntözőrendszerek hirtelen elhagyását jelentette. Néhány évtized alatt a dzsungelek és az erdők elfoglalták a korábban intenzíven használt területeket. Amikor a felfedezők több száz évvel később odaértek, „érintetlen természetet” láttak, komplex társadalmak nyomait nem.

Ez az egyik oka annak, hogy manapság óvatosan használják az elveszett civilizációk fogalmát. Gyakran nem több tízezer évvel ezelőtti titokzatos kultúrákról van szó, hanem olyan társadalmakról, amelyek emlékezete hirtelen és brutálisan megszakadt.

Áltudomány és a spekuláció határai

Lehetetlen az elveszett civilizációkról beszélni anélkül, hogy az áltudományra utalnánk. A jégkorszak előtti globális, magasan fejlett civilizációról szóló elképzelések rendszeresen felbukkannak könyvekben és tévésorozatokban. A probléma az, hogy ezeket nem támasztják alá geológiai, régészeti vagy genetikai adatok.

A tudósok nem tagadják az ismeretlen társadalmak létezésének lehetőségét. Tagadják azonban azokat az értelmezési ugrásokat, amelyek figyelmen kívül hagyják az ipari nyomok hiányát, a technológiai folytonosság hiányát és az egyértelmű leletek hiányát. A tudás hiányosságai iránti vonzódás nem indokolja az önkényes következtetéseket.

Mi marad egy civilizáció után?

Ez az egyik legnehezebb kérdés. Néha monumentális romok. Néha megváltozott talajszerkezet, mint az Amazonas terra preta esetében. Néha a tájban csak a levegőből látható finom mintázatok. És néha szinte semmi.

Az elveszett civilizációk nem léteznek a szuperbirodalmakról szóló romantikus legendák értelmében. Ugyanakkor valódi kutatási problémaként léteznek, ami az anyagok törékenységéből, a feljegyzések folytonosságának hiányából és módszereink korlátaiból adódik. Minden új felfedezés – a majáktól az Amazonasig – azt mutatja, hogy az emberi történelem bonyolultabb, sokszínűbb és kevésbé lineáris volt, mint szeretnénk hinni.

Talán a legfontosabb tanulság, amelyet ebből a kutatásból levonhatunk, egyszerű és kényelmetlen: a civilizáció nem állandó állapot. Gyorsabban eltűnhet, mint ahogy leírni tudjuk. És amit ma tudásunk nyilvánvaló alapjainak tartunk, holnap már csak egy sokkal nagyobb, még rejtett történet töredékének bizonyulhat.