Halála után lett népszerű császár

Publius Aelius Hadrianus Hispania provinciában született egy szenátor fiaként. Korán elvesztett apja helyett annak unokatestvére, a későbbi Traianus császár lett gyámja, s Hadrianus az ő egyik közeli rokonát, Vibia Sabinát vette feleségül. A 98-ban trónra lépett Traianus nem kivételezett fiatal rokonával, nem adományozott neki soron kívül tisztségeket, nem bízott rá fontos feladatot. Hadrianus néptribunus, majd quaestor volt, a második dák háborúban (105-106) egy légió parancsnokaként harcolt, majd a frissen létrehozott Pannonia Inferior provincia kormányzója lett, és részt vett a partusok elleni mezopotámiai hadjáratban. Traianus hivatalosan csak 117-ben, halálos ágyán fogadta örökbe, s halála után a légiók Hadrianust kiáltották ki császárrá. Trónra lépésének alapját, az örökbefogadásáról készült dokumentum hitelességét azonban sokan vitatták, ezért Hadrianus jelentős jutalmat szétosztva biztosította a katonák hűségét, majd magához hajlította a szenátust, ellenfelei között tisztogatásba kezdett. Uralkodásának első évében, miközben a császár Júdeában hadakozott, testőrparancsnoka egy állítólagos összeesküvést leplezett le és a meggyanúsított négy befolyásos szenátort önhatalmúlag, a római jogot figyelmen kívül hagyva elfogatta és kivégeztette. A történtek háttere nem világos, de a szenátorok mind Traianus bizalmasai voltak, és ellenezték Hadrianus politikáját. A császár tagadta, hogy köze lett volna a történtekhez és biztosította a szenátust, hogy tiszteletben tartja jogait, de viszonyuk uralma végéig fagyos maradt.

Hadrianus a Traianus által megszerzett területek közül Mesopotámiát, Armeniát és Dacia egy részét feladta, mert megtartásukat túl költségesnek ítélte. Hódító hadjáratokat sem indított, mert úgy vélte, a további terjeszkedés már a birodalom stabilitásának rovására menne. A feladott provinciákról azonban nem mondott le teljesen: azokat klienskirályságokká alakította, amelyekben Róma befolyása továbbra is megmaradt, de a határvédelem és a közigazgatás költségei nem a császárt terhelték, Daciában pedig megtartotta az aranybányákat. Ebbe a felfogásba illeszkedett a védelmi vonal, a limes kiépítése is: a birodalom határai mellett erődöket, falakat emeltetett, a legjelentősebb a Britannia északi részén 122-ben megkezdett Hadrianus fala, egy mérnöki szempontból is kiemelkedő, komplex védelmi rendszer árkokkal, őrtornyokkal, katonai táborokkal. Hadrianus addig példátlan módon személyesen tekintette meg birodalmának szinte minden provinciáját, mert úgy vélte, az uralkodáshoz elengedhetetlen, hogy tisztában legyen a helyi viszonyokkal és hagyományokkal. Első körutazása során 121-től Britanniába, Galliába, Germaniába látogatott és nagyszabású beruházásokra adott parancsot, utakat, vízvezetékeket építtetett. Két évvel később Hispaniában érte a hír, hogy a pártusok támadásra készülnek, ezért keletre vezette a légiókat. A háború végül elmaradt, mert sikerült kiegyeznie a pártusokkal, népszerűsége tovább nőtt, amikor a szenátus által felajánlott diadalmenetet elutasította. A következő éveket Rómában töltötte, figyelmét a birodalom adminisztratív ügyeinek szentelte. Kísérletet tett a római jog kodifikálására, jogi tanácsadói testületét gyakoribb ülésezésre kötelezte, tagjainak fizetséget szabott meg. Igyekezett a különböző hivatalokban a felszabadított rabszolgák helyett lovagrendből származó polgárokat pozícióba helyezni, az adminisztráció szakszerűbb lett, megnőtt az írásbeliség szerepe, kialakult a bürokrácia. Következő körutazására 128-ban indult el: többször tartózkodott Athénban, de Észak-Afrikában, Egyiptomban is megfordult, a birodalom határvidékein pedig katonai gyakorlatokat tartott – ezekkel célja Róma hatalmának reprezentálása, a szomszédos népek támadástól való elrettentése volt. Uralkodásának legnagyobb belső konfliktusa a 132-ben kitört második zsidó háború, a Bar-Kohba-féle felkelés volt. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a császár - aki uralkodásának kezdetén már levert egy zsidó felkelést - elrendelte az első zsidó háborúban elpusztult Jeruzsálem újjáépítését, de a Templomhegyen Jupiternek akart szentélyt emeltetni. A jól előkészített felkelés meglepte a rómaiakat, a szervezett és fanatikusan harcoló zsidó csapatok bevették Jeruzsálemet. A lázadás csak 135-re tudták leverni, amikor már a római légiók egyharmada harcolt Júdeában. A rendkívül véres háborút még véresebb megtorlás követte, Cassius Dio krónikája szerint 580 ezer zsidó halt meg a harcokban, majd több százezret adtak el rabszolgának, és kitiltották őket Jeruzsálemből.

Hadrianus házassága boldogtalan volt, többször kijelentette, hogy szíve szerint elvált volna feleségétől, aki a hagyomány szerint a történetíró Suetoniusszal (a császár titkárával) és egy légióparancsnokkal is megcsalta. Ennek ellenére az asszonyt halála után istennővé nyilváníttatta, hasonlóképp járt el saját szeretője, Antinous esetében is, akit a kortársak a világ egyik legszebb férfiajaként írtak le. Élete utolsó éveiben visszavonultan élt, s mivel utódja nem született, figyelmét a trónöröklés kérdése kötötte le, végül Antoninus Piust jelölte nevezte meg utódjának, akit örökbe is fogadott.

Hadrianus császár hosszas betegeskedés után hatvankét évesen, 138. július 10-én halt meg, síremléke, az általa mauzóleumként emeltetett római Angyalvár ma világörökségi helyszín. Jóllehet uralkodása alatt a gazdaság és a kultúra fejlődött, a birodalomban béke és stabiltás uralkodott, életében nem volt kiemelkedően népszerű, csak Machiavelli sorolta be az „öt jó császár” közé, ma a történettudomány egyértelműen pozitívan ítéli meg uralmát.