Meglehetősen sajátos helyzet, hogy két szomszéd nép közös történelmében van egy esemény, amely egyikük emlékezetében alapvető helyet foglal el, a másikukéból viszont teljesen kikopott.
Az 1907. október 27-én, a Liptó vármegyei Csernován leadott csendőrsortűzről beszélünk. Tény: magyar csendőrök tüzeltek szlovákokra. Azonban tény az is, hogy a sortüzet leadó hét csendőr közül öt (más források szerint mindegyik) szlovák nemzetiségű volt – akárcsak a tizenöt halálos áldozat. Az „etnikai alapú tömeggyilkosság” elmélete ennek ismeretében már mindenképpen léket kap, márpedig a hivatalos szlovák politika mind a mai napig annak állítja be a történteket. Csehszlovákia megalakulása után természetesen a „szlovákokat gyilkoló vad ázsiai magyarok” rémtettét emlegették, a kommunizmus évtizedei alatt a „szlovák dolgozókat gyűlölő magyar imperialisták” következtek, mostanság pedig „a szlovákokat semmibe vevő magyar arrogancia” ékes példájaként tárgyalják, ami történt.
Akárhogy is: mindegyik megfogalmazás nemzeti és érzelmi alapú, eleve áldozatként állítva be az egyik, eleve gyilkosnak bélyegezve a másik felet. Próbáljuk meg inkább rekonstruálni a történteket, így legalább döntően a tényeket ismerhetjük meg e valóban rendkívül tragikus eseményből, és talán valóban elfogulatlanul vonhatjuk le a következtetéseket. Bár az elfogulatlanság és a sortűz tényleg nehezen összeegyeztethető fogalmak…
Véres tragédiák is kezdődhetnek jámbor elhatározással: a Liptó vármegyei Rózsahegy melletti Csernova község katolikus és szlovák nemzetiségű lakossága templomot épített, amelynek felszentelése 1907 őszére vált időszerűvé. A templom építését plébánosuk, Hlinka András (Ondrej Hlinka) kezdeményezte, aki ez idő tájt kétéves államfogház-büntetés elébe nézett a Btk. 171-174. paragrafusaiba ütköző, „Az alkotmány, a törvény, a hatóságok vagy a hatósági közegek elleni izgatás” miatt.
Itt azonnal helyre tehetünk egy több évtizedes, hazai és külföldi történészek és újságírók részéről is gyakran hangoztatott tévedést. Ők ugyanis következetesen „a magyar nemzet elleni izgatást”, illetve „magyarellenes izgatást” emlegetnek Hlinka ítéletével kapcsolatban – ezzel mintegy kihangsúlyozva a magyar államhatalom nacionalista és nemzetiségellenes beállítottságát. Nos, sokaknak kell csalódást okoznom. A korabeli magyar Btk., az 1878. évi V. tc. ugyanis ilyen törvényi tényállást nem ismert. Az izgatás csakis az alkotmány, a törvény, a hatóságok vagy a hatósági közegek ellen volt megvalósítható. A magyar nemzet a „védett jogi tárgyak” közt nem szerepelt.
Az izgatás alapesete volt tehát, ami miatt Párvy Sándor szepesi püspök elmozdította Hlinkát plébánosi állásából, és megtiltotta neki a papi teendők végzését. Tény azonban, hogy mindez annak ellenére történt, hogy az ítélet még nem volt jogerős, így az intézkedés korrektsége legalábbis megkérdőjelezhető.
Márpedig a csernovaiak ragaszkodtak hozzá, hogy a templomot Hlinka szentelje fel.
Október 27-én reggel a templomszentelésre érkező püspököt, alszolgabírót és más potentátokat a helybeliek nagy zúgolódással fogadták, és a hintók útját elállták. Sem az alszolgabíró, sem Ladiczky János járásőrmester felszólításának nem engedelmeskedtek, a lovak zabláját megfogták, lehetetlenné téve ezzel a hintók mozgását.
Egyértelműen ezzel kezdődött a konfliktus a csendőrök és a helyiek között, aminek betetőzéseképp a csernovaiak kőzáport zúdítottak a hintókra és a csendőrökre. A kődobálás a csendőrök többszöri felszólításai ellenére is folytatódott. Ladiczky megparancsolta, hogy a dobálókra célzott lövéseket adjanak le. Ekkor esett az első lövés, amely azonban spontánul, az egyik, kőtől talált csendőrtől eredt. Az erre kitört még fenyegetőbb kődobálásra és tettleges támadásra válaszul Ladiczky és a jelen lévő két (más források szerint hét) csendőr négy alkalommal összesen huszonnégy lövést adott le, minek következtében akkor még négy halott, hét életveszélyes, tizenegy súlyos és számos könnyű sérült maradt a helyszínen. Ezek után a hangadókat, így Hlinka nővérét is (aki lázító röplapokat ragasztott a templom ajtajára) őrizetbe vették, a rend fenntartására pedig Rózsahegyről és Lőcséről katonaságot vezényeltek a faluba.
Ötvennégy ember ellen indult büntetőeljárás, negyvenet el is ítéltek. A sebesültek közül is meghaltak még tizenegyen; a halálos áldozatok száma így tizenötre emelkedett.
Hamar észrevenni: szlovák részről írott forrás magyar nyelven legfeljebb részletekben áll rendelkezésre. Meglepő, hogy ezt a szlovák nemzettudat számára elsőrendű fontosságú 1907-es eseményt egyedül Roman Holec szlovák történész dolgozta fel a teljesség igényével 1997-ben (!) kiadott művében, tisztességesen és színvonalasan – magyarul azonban ennek is csak rövid kivonatai olvashatóak. Magyar részről ugyanez a helyzet: változó színvonalú újságcikkeknél részletesebb írásokat nem találni, Szarka László és Tilkovszky Loránt történészek monográfiái pedig gyakorlatilag elérhetetlenek.
A Csendőrségi Lapok 1907. novemberi száma eléggé szűkszavúan foglalkozik az eseménnyel. A tudósítás valószínűleg a csendőrségi jelentésen alapul; az eset leírását magam is innen vettem. Feltűnik, hogy „zendülésről” beszélnek, noha ez jogi értelemben nem korrekt. Ugyanis a Csernován 1907. október 27-én történtek vitán felül a Btk. 152-162. paragrafusaiban írt „lázadást” valósítják meg. E szakaszok szerint többek között „lázadást képez azon csoportosulás is, melynek célja: a polgárok valamely osztályát, nemzetiségét, hitfelekezetét fegyveresen megtámadni.” Csernován mindez megvalósult, ahogy az egyik minősítő körülmény, nevezetesen „a lázadó csoport rablást, gyújtogatást, pusztítást vagy egyes személyek ellen erőszakot követ el” is.
Vegyük mindehhez a fegyverhasználat kérdését is, amely – sajnos – elválaszthatatlan az eseményektől.
A Szervezeti és szolgálati utasítás a Magyar Királyi Csendőrség számára című szolgálati szabályzatot csupán a csernovai sortűz után több mint harminc évvel megjelent formájában találtam meg, 1941-es kiadásban. Egyértelmű azonban, hogy ez a csendőrség felállításától, 1881 óta bővülő szabályzatokat egységes szerkezetbe foglaló mű. A fegyverhasználattal foglalkozó rész is teljes egyezést mutat azzal a csernovai sortűz idején hatályban lévő szabályrendszerrel, aminek alapján ott és akkor a csendőrök a fegyverüket használták.
E szabályzat 49. paragrafusa szerint „a szolgálatban álló csendőr jogosult bárki ellen használni a fegyverét, aki őt megtámadja vagy támadással veszélyesen fenyegeti.”
Továbbá kimondottan „köteles azonban erre, ha másnak közvetlenül, jogtalanul és súlyosan veszélyeztetett életét, testi épségét, személyes szabadságát vagy vagyonát másképpen megvédelmezni nem lehet – illetve ha valaki a csendőrt szolgálati ténykedésében, a fegyverhasználattal való fenyegetés dacára tettlegesen akadályozza, és az ellenkezést másképpen megtörni nem lehet.”
A szabályzathoz fűzött magyarázatok még mintegy „finomítják” a konkrét szituációkra való alkalmazást: „a csendőr tettleges megtámadása esetében a fegyvert csakis az azt elkövetett egyén ellen szabad használni. Ha azonban a csendőrt valamely ellenszegülő néptömegnek egy vagy több tagja támadja meg tettlegesen, és a tettest megállapítani nem lehet, a fegyvert a további erőszakos megsértés meggátolása végett az egész ellenszegült néptömeg ellen kell használni.”
Ezekben a rendelkezésekben mintegy visszaköszönnek a csernovai csendőrök által alkalmazott módszerek, elsősorban pedig Ladiczky járásőrmester parancsai. Tény, hogy a csendőrségnél a helyi vezetők kiválasztása mindig igen alapos volt; általában olyan ember került a csendőrlegénység élére, aki „éles esetben” is gyorsan és helyesen tudott cselekedni.
Jogászként nem mondhatok mást: fellépésük törvényes és az akkori jogszabályoknak mindenben megfelelő volt. Ha történész lennék, akkor is ezt mondanám. És ha speciel szlovák jogász vagy történész lennék, tiszta lelkiismerettel akkor se mondhatnék mást. Azonban az igazság sosem szorítható bele paragrafusokba és szabályzatokba. A Csernován történtekben a szlovák nép lelke tárul elénk, egy nagy országban élő nemzetiségé, amely a nemzetté válás előszobájához érkezett, és nem tűrte el, hogy semmibe vegyék.
Sok mindenre választ kaphatunk, ha megfelelő irányból közelítünk az eseményekhez. Hiszen a helyzet akkor mérgesedett el, amikor a feltartóztatott hintók egyszerűen bele akartak hajtani a tömegbe. Tetézte a bajt az alszolgabíróval érkező (amúgy szintén szlovák nemzetiségű) Veverica hajdú agresszív és arrogáns fellépése. A csernovaiak joggal érezhették, hogy ezek az emberek semmibe veszik őket. A kődobálás ekkor kezdődött; ezen csak rontottak a kapával-kaszával és botokkal fenyegetődző emberek, és az álhír, hogy a csendőröknek „úgyis csak vaktöltényük van”.
Hát, nem vaktöltényük volt. Az pedig, hogy a csendőröknek rövid időn belül négyszer is lőniük kellett, mindennél világosabban mutatja a feltüzelt tömeg támadásának ismétlődő, heves, más módon vissza nem verhető mivoltát.
A szlovák megfontolt, kiegyensúlyozott természetű és békeszerető nép, nem vevő a szélsőséges indulatokra, és nagyon nehéz felelőtlen kalandokba beugrasztani. Márpedig az ilyen eseményeket elsősorban a felelősség oldaláról kell vizsgálni.
Így pedig Ondrej Hlinka felelőssége megkerülhetetlen.
E kijelentés mögött semmiféle „szlovákellenesség” nem áll, és nem egy szlovák nemzeti hőst akarok dehonesztálni vele. Tény azonban, hogy Hlinka személyiségétől nem álltak távol sem a narcisztikus vonások, sem a felelőtlenség. Gyarló ember volt, mint mi valamennyien. Az egyszerű falusi népet senki nem tudja sikeresebben befolyásolni a papnál. Hlinka feltüzelte az embereket, pedig sokkal felelősebb magatartás lett volna a békességre törekedni. Befolyását a faluban (hiszen Csernova a szülőfaluja volt) élő rokonai, barátai, ismerősei körében azonban nem a békesség érdekében vetette latba. Amikor pedig az indulatok éppen kitörni készültek – elegánsan Morvaországba távozott.
Meglehetősen cinikusan nyilatkozott a várható templomszentelésről is, afféle „tőlem azt csináltok, amit akartok, akár velem, akár nélkülem” stílusban. Nem ez volt elvárható a híveire nagy befolyással bíró, ám értük mindenki másnál jobban is felelős lelkipásztortól.
Ugyanígy megkerülhetetlen Párvy Sándor szepesi püspök, az alighanem egyetlen valóban magyar nemzetiségű szereplő felelőssége is. Alapvető hiba volt a jogerősen el nem ítélt Hlinkát papi hivatásában felfüggeszteni; az ártatlanság vélelme már akkor is a polgári jogrend egyik alapelve volt. Ha valakit emiatt ért hátrány, azt alapvető jogaiban sértették meg. Felelőtlenség volt elhatároznia a templomszentelést, aztán annak időpontját többször módosítania, és végül olyan időpontot tűzni, amikor az indulatok valóban forrpontra jutottak. Más módja is lett volna ennek, de ő is semmibe vette az emberek akaratát. Döntése tizenöt életet követelt.
Így már a hatóság és a fegyveresek valahogy a „bot végére” kerülnek – ahogy világosan érzékeljük azt is, hogy Csernován a jog-igazság-emberség gépezetébe nemhogy homokszem, de a gránitnál is keményebb kő került.
Az áldozatokról tudjuk, hogy egy házaspár és egy terhes nő biztosan volt közöttük, és nyilván jó pár fiatal, nő, akár gyerek. Felesleges sorolni, mindegyikért egyformán kár. Nyugodjanak békében!
Mindezek ellenére az a szomorú igazság, hogy akik gyűlölködni akarnak, azok gyűlölködnének Csernova nélkül is, akik pedig józanul és felelősen állnak a magyar–szlovák viszonyhoz, azoknál ez nem változik Csernova ismeretében sem, bármelyik nemzethez tartoznak is.
A szerző író, jogász
