Az utazóközönség – mint egykoron a Ki mit tud?-ban a televíziónézők – visszakövetelte Szalóczy Pál hangját a metróba. A hetvenéves volt rádió- és tévébemondó a napokban Kazinczy-díjat kapott, és még mindig nyitott az új feladatokra.
A Gépszalóczinál még sokkal jobb az eredeti (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– Gondolom, örült a díjnak.
– Hogyne. Szakmai elismerésnek mindig örül az ember, és a beszélő műfajnak ez a legrangosabb díja.
A színészek közül is csak azok kapják, akiknek elismerten kiváló a beszédkészségük. Sinkovits Imre, Lukács Margit, Bánffy György.
– Játékostársai az újságírócsapatnál azt mondják, csak azért kaphatott Kazinczy-díjat, mert akik adták, még nem látták védeni.
– Merő rágalom, hogy rossz kapus voltam, vagyok. És a bravúrok, azokról miért nem beszélnek?
– Gyerekkorában futballkapusnak vagy rádióbemondónak készült?
– Egyiknek sem, bár inkább kapusnak. Háromszáz méterre laktunk a Keszthelyi Haladás pályájától, s mint akkor minden gyereket, engem is vonzott a futball. Az ifiknél védtem is, majd a katonaságnál, utána meg egyetemi éveim alatt a BEAC-ban is, keveset. Inkább vitorláztam.
– Úgy gondolnám, hogy sokat hallgatta Szepesi György meccsközvetítéseit.
– Hogyne, hát ki nem hallgatta akkoriban? De nem azok indítottak a rádiózás felé.
- És az éneklés. Emlékszem, a népszerű Ki mit tud?-ban a Budapesti Spirituálé Kvartettben szerepelt.
– Igen, redőnyhúzó basszus voltam, közben az egyetemi énekkarban is szerepeltem, s például Amerikában is voltunk világfesztiválon. Hetvenkettőben. Milyen nagy szó volt ez akkor. És mindenki hazajött.
– És hogyan lett az éneklésből rádióbemondás?
– A Ki mit tud? után voltunk a rádióban és a tévében is a kvartettel, és ott szóltak nekem riport közben, hogy nem akarok-e bemondó lenni ezzel a hanggal.
– Akart.
– Mivel tanári diplomámat fél év múlva megkaptam, gondoltam, inkább a rádió, mint a földrajz- meg biológiatanítás. Hetvenben lettem a rádió alkalmazottja.
– Volt mestere vagy példaképe?
– A gyönyörű hangú Körmendi Laci bácsi volt a bemondók atyja, tanultam tőle, aztán Wacha Imre – akkor fiatal nyelvész, együtt öregedtünk meg –, ő a korszerű rádiózást tanította meg nekünk, és persze a rádiós szüleim, Debrenti Piroska és Bőzsöny Ferenc, ők egy életre mintát adtak. Még ma is jóban vagyunk. Őket kellett lesni, meg lehetett tőlük tanulni a szakmát.
– Mikor jött a tévézés?
– Hetvenöttől az Iskola Televízióban az Élő világ egyik tanár bácsija voltam, nyolcvantól kilencvenig pedig a Híradónál hírolvasó, majd műsorvezető bemondó lettem.
– Miért hagyta ott?
– Jött a rendszerváltás, új arcok kellettek.
– Emlékszem, azt mondta be egy eltűnt dél-koreai személyszállító repülőről, hogy elment Japán felé. Aztán másnap két szovjet katona jelentette, hogy ők bizony lelőtték a gépet.
– Igen. És így voltunk Csernobillal is. Napokig egyszerűen nem volt szabad kiejteni a nevet, utána meg csak azt mondhattuk róla, amit Moszkva kiadott. De az ősidőkben a rádióban minden stúdió falára az volt felírva – és aztán ezzel a címmel írtam is könyvet –, hogy „a leírt szöveg felolvasandó!” Presserék is ezt énekelték az LGT-vel a Szól a rádió című slágerükben. Vagyis ez olyan műfaj, ahol nincs magánvélemény. Ha mégis van véleményed, vagy elhallgatod, vagy elmégy máshová.
– Szalóczy Pál mikor ment el máshová?
– Kétezer-tizenegyben. Leépítés volt, s mint nyugdíjast, egyszerűbb volt engem leépíteni.
– De a vasútállomásokon még nem építették le, nem zárták ki.
– De, részben kizártak. A Déliben még vagyok, meg Nyugat-Magyarországon is, de fokozatosan szorulok ki. Valaki kiderítette, hogy a csarnokokban a női hang jobban érvényesül, így aztán huszonöt év után itt-ott lecserélnek.
– Milyen érzés az állomáson önmagát hallani, amikor bemondja, hogy gyorsvonat érkezik Debrecenből a tizenharmadik vágányra?
– Eleinte meghökkentett, de jó ideje már észre sem veszem.
– És a metró?
– A MÁV-tól „kért kölcsön” engem, először a hármason, majd a kettesen voltam, aztán elcsaptak onnan is, majd visszavettek, mert az utasok nyolcvan százaléka engem választott. Így aztán a négyesen megint én vagyok. És ez nekem is feltűnik, mert ott iszonyatos a hangerő.
– Meglehet, azt hiszik az utasok, hogy be van rúgva.
– Tényleg megesett, fordítva tették fel a felvételt, és úgy emlékszem, a Nyugatinál azt mondta a Gépszalóczy, hogy a Pettyes utca következik. Erre persze rémüldöztek és szörnyülködtek az utasok, hogy biztosan hülye vagy részeg a vezető.
– Most mit csinál?
– A Fészek klubban két éve sorozatom van Hangoskönyvszínpad címmel – Márai, Nagy Lajos, Örkény és társaik –, a Hetvenhét magyar népmese ezerháromszáz percnyi anyagát pedig hangoskönyvnek vettem fel, már árulják is. Meg énekelek is, ismét. A Bolyki gospelegyüttesben. Mint mondtam, spirituálékkal indultam, s mindkét műfajban csodálatosan jó mély hangon énekelni. Énekléssel kezdtem, azzal is fejezem be.
– És a kapuskodás?
– Néhanap, a túlkoros öregfiúk között.
– Vitorlázás?
– Saját hajó híján vendégként, például a bátyámmal.
– Tanítás?
– Tizenegy éven át a kommunikációs főiskolán tanítottam, de tavaly ott is leépítettek.
– Hátha, mint a Ki mit tud?-ban, meg aztán a metróban, a közönségszavazat majd továbbjuttatja.
– Hova?
– Mondjuk egy új rádióba vagy tévébe.
– Már nincsenek ilyen álmaim, már nem vágyom a napi verklire. Ettől még persze boldogan dolgozom.
