II. Rákóczi Ferenc 1735. április 8-án, ötvenkilenc esztendősen hunyt el száműzetésének utolsó helyszínén, a törökországi Rodostóban. A 280. évforduló jó alkalmat teremt arra, hogy felvázoljuk a nagy fejedelem jellemrajzának néhány példaértékű elemét.
II. Rákóczi Ferenc Tobias Kärgling festményén (forrás: wikipedia.org)
Zolnai Béla irodalomtörténész, nyelvesztéta, a Magyar Tudományos Akadémia tagja írta II. Rákóczi Ferenc című könyvében (Budapest, 1942):
„A magyar történelemnek négy alakja van, akit Európa a maga hőseinek elfogadott: a törökverő Hunyadi János; a költő és hadvezér Zrínyi, akinek jelenése szinte magára veszi a szigetvári Zrínyi attributumait; II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Valamennyien szabadsághősök, a magyarságról alkotott fogalmak bennük öltenek látható alakot. Közöttük legmélyebben inspirálta az európai szellemi életet Rákóczi alakja.”
A fejedelem küzdelmes szabadságszeretete, papírra vetett munkássága, személyes példamutatása nem csupán korának szellemi fejlődésére volt hatással. Életműve, történelmi szerepe máig sugárzik, és hasznos iránymutatóként szolgál a jövő emberének (mindenekelőtt nekünk, magyaroknak). Életének bármely időszakát tanulmányozva nagyszerű mintákat nyerhetünk a vallásos hitről, a nemzet iránti elkötelezettségről, az elnyomással szembeni következetes harcról, a megalkuvást, a személyes előnyöket elutasító magatartásról. Állhatatossága különösen szembetűnő, ha egyes küzdőtársai megingására, árulására gondolunk.
Csábítók és árulók
A Habsburgok nem csak fegyverrel próbálták megtörni és leverni az 1703-ban kezdődött szabadságharcot. Rákóczi katonai sikereinek láttán mozgásba hozták és egyre nagyobb aktivitásra késztették ügynökeiket és kémeiket. Ezek elsősorban a fejedelem főembereit, a tábornokokat és a várkapitányokat vették célba, de tevékenységüket kiterjesztették a kuruc főtisztekre és tisztekre is.
Ám nemcsak ügynökök bombázták kecsegtető ajánlatokkal a szabadságharc legendás hadvezéreit, hanem például maga gróf Pálffy János császári tábornok, horvát bán (később nádor) is. Az aknamunka olykor sikerre vezetett, hiszen akadtak, akik végül gyengének bizonyultak, és engedtek a csábításnak. Olyan emberekről van szó, akik éveken keresztül méltó társai voltak a fejedelemnek, és az első vonalakban szereztek nevet, dicsőséget önmaguknak és a kuruc fegyvereknek. Közülük a legismertebbek Bezerédj Imre és Ocskay László brigadérosok.
Ocskay 1708 augusztusában csatlakozott a császáriakhoz. Példáját nem sokkal ezután Bezerédj is követni próbálta, átállása azonban kudarcba fulladt, mert a kísérletet leleplezték.
A brigadérosok megkörnyékezése is Pálffy számlájára írható. Bezerédj Imrét 1708 decemberében lefejezték. Elfogását követően hasonló sorsra jutott Ocskay is 1710 januárjában.
Bezerédj és Ocskay történeténél kevésbé ismert az, amely a kuruc kézen lévő Érsekújvárhoz kapcsolódik. Erről Takáts Sándor, az ismert levéltáros, művelődéstörténész számolt be Érsekújvár árulói címmel a Századokban (1904). Tőle tudjuk, hogy József császár „a kamalduli (zoborhegyi) szerzetesek főnökét, Johannes Chrysostomus atyát küldé Érsekújvárra, hogy a vár kapitányát, Bertóthyt és a főbb tiszteket fényes ígéretekkel a király hűségére térítse”. A páter kétszer is megfordult a városban, és írásban számolt be arról, hogy több tisztet, sőt magát Berthóty Istvánt, Érsekújvár parancsnokát is megkörnyékezte. Berthóty emiatt gyanúba keveredett, így azután Chrysostomus atya vele kapcsolatos próbálkozása kudarcba fulladt.
A kurucok fogságából 1708 vége felé kiszabadult Tolvay Gábor nádori ítélőmester is beszállt az Érsekújvár visszaszerzését célzó titkos mesterkedésekbe. Tolvay négy zsidó kereskedőt rávett arra, hogy Érsekújváron üzletet nyissanak, és a császáriaknak kémkedjenek. A négy kereskedő, Keppisch Ábrahám, Jakab és Mózes, továbbá Topoltschán Lázár részben a kilátásba helyezett magas jutalmat, részben a császári udvar növekvő hatalmát szem előtt tartva, vállalta a nem veszélytelen munkát. A megbízás nemcsak egyszerű kémkedésre, hanem Berthóty megvesztegetésére is vonatkozott. A kereskedők későbbi, III. Károly királynak írt folyamodványukban (1711) kijelentették, hogy Zinzendorf Ferdinánd gróf megbízásából „100,000 forintot és grófi címet kellett Bertóthynak igérniök; de ők saját szakállukra csak 40,000 forintot és grófi címet ígértek”.
Szerintük Berthóty az ajánlatot elfogadta, s ezt azzal is igyekezett jelezni, hogy az erős érsekújvári kuruc csapatoknak látszatfeladatokat adott. Ezzel azonban elárulta magát. „A kurucok Bertóthyt börtönbe vetvén, mérget adtak neki, mire három nap alatt meghalt.”
Amikor gróf Esterházy Antal kuruc tábornagy hadaival 1709. december 5-én Érsekújvárba érkezett, Tolvay Gábor vele is bizalmas tárgyalásokba kezdett a kereskedők közvetítésével. A tábornagynak – átállása fejében – magas katonai rangot és valamennyi birtokának visszaadását ígérték. A kereskedők szerint Esterházy hajlott az alkura. Ezt viszont cáfolják a tények, mivel mindvégig hűséges maradt a fejedelemhez, illetve a bécsi udvar annyira neheztelt rá, hogy a szatmári békét követően kizárta az amnesztiában részesülők köréből. A tábornagy követte a fejedelmet a rodostói száműzetésbe, s ott is halt meg 1722-ben. A kereskedők viszont sikeresen behálózták az érsekújvári tüzérség parancsnokát, Rottenstein őrnagyot, aminek az lett az eredménye, hogy „Érsekújváron hirtelen több ágyú elromlott s az ágyúgolyók jó része a vízárokba került. Maga Pálffy generális ez időtől kezdve – Érsekújvár feladásáig – kényelmesen levelezett az áruló Rottensteinnal” (idézet Takáts Sándortól).
A fejedelem nem alkuszik
Pálffyval végül maga Rákóczi is találkozott 1710 végén, Vaján. A hadvezér a császár nevében előnyös ajánlatokkal igyekezett megállapodásra bírni a fejedelmet. Úgy tett, mintha nem tudta volna, hogy mit várhat attól a Rákóczitól, aki kezdetektől fogva felelősen, következetesen és megalkuvás nélkül vállalta az ország és a szabadságharc vezetését. I. József császár négy évvel korábban még a fejedelem feleségét, Hessen-Rheinfelsi Sarolta-Amália hercegnőt is elküldte Rákóczihoz, hogy rávegye férjét a békekötésre. A sikertelen kísérlet után Wratislaw grófot, a cseh kancellárt kérte meg a közvetítésre, aki közölte a fejedelemmel, hogy a császár igényt tart Erdélyre, de ezen kívül mindent megad neki, és megfelelő nagyságú hercegségekkel jutalmazza, ha elfogadja a békét. Rákóczi már erre az ajánlatra is elutasító választ adott.
A fejedelem emlékirataiból jól kirajzolódik, hogy ő, az ország egyik legnagyobb földbirtokosa, akinek mindenki másnál több veszítenivalója volt, a vajai megbeszélésen miként viszonyult a saját személyes érdekeit érintő ajánlatokhoz: „Amikor egyedül maradtunk Pálffyval, biztosított a császár jóakaratáról, és arra buzdított, írjak e fejedelemnek egy hódoló levelet, és ha ezt megteszem, biztosíthat róla, hogy a császár a nemzetnek éppúgy, mint az erdélyieknek, megadja törvényeken alapuló minden szabadságát és általános bocsánatot mindazoknak, akik még fegyverben vannak. Ami pedig az én személyemet illeti, nincsen olyan becsület, méltóság, kedvezés és vagyon, amelyet ne remélhetnék, az erdélyi fejedelemség kivételével. Arra kért, fontoljam meg éretten ügyeim állását. (…) Biztosítom róla, hogy mindent a rendek elé terjesztek, és mint vezérlő fejedelmük elfogadom és aláírom mindazt, amit érdekeikkel megegyezőnek találnak. De ami az én személyemet illeti, én abban nem veszek részt, mert jól tudom, hogy a császár miniszterei nem engedik majd, hogy a nemzet a szerződés gyümölcseit élvezhesse, és így egy napon majd hazám árulójának tekinthetnek, aki személyes érdekeit előnyben részesítette a nemzet érdekeivel szemben.”
Rákóczi 1711. február 15-én felhatalmazta hadvezérét, báró Károlyi Sándort, hogy folytassa a béketárgyalásokat Pálffyval. Ő maga néhány nappal később Lengyelországba utazott (gróf
Bercsényi Miklós fejedelmi helytartó ez idő tájt segítségnyújtásról tárgyalt a lengyel királlyal). Onnan tiltakozott a jóváhagyása nélkül megkötött szatmári béke ellen, s az abban rögzített feltételeket a maga számára nem fogadta el. Inkább a száműzetést választotta. A Károlyi család levéltárában fennmaradt az a levél, amelyet még a békekötés előtt, 1711. március 31-én írt Károlyinak a lengyelországi Strijből:
„Tudom, (…) úgyis elhagyattatom, s még talán az külső reménség is megcsal; – mely ha mind úgy történnék is: mégis jobban szeretem tiszta, tökélletes lelkiismérettel Istenbe vetni reménségemet egyedül, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attúl is mind eltávoznom, mind érdemtelenné tenni magamat. Ez oly végső resolutióm, a melytűl csak a halál választ el, s nincs oly nyomorúság s rabság, a mely elmémben habozást okozzon. Számot adok evvel Istenem előtt, s megmutatom hazámnak s nemzetemnek s az egész keresztyén világnak, hogy valamint az Ügyet nem dicsősségért, gazdagulásért vettem fel: úgy a nyomorúságok félelmétűl azt el nem hagyom!”
Az örök magyar érzés
A szabadságharc bukását követően Rákóczi Franciaországba ment, ahol visszavonultan élt a Párizs melletti Grosbois-ban, a kamalduli szerzetesek ottani rendházában. 1717-ben elfogadta a Habsburgokkal hadakozó III. Ahmed szultán meghívását, és hűséges társaival török földre lépett. Az 1718 nyarán megkötött pozsareváci béke szertefoszlatta a szabadságharc újrakezdésébe vetett reményeit.
A bécsi udvar követelte kiadatását, de a szultán ezt határozottan megtagadta. A magyar bujdosók számára Rodostóban jelölt ki végleges lakhelyet, elfogadhatóbbá téve számukra a száműzetés elviselését. Törökország korábban (például Thököly) és később is menedéket nyújtott a magyar szabadsághősöknek.
Rákóczi Rodostóban kelt végrendeletében meghagyta, hogy bebalzsamozott szívét, valamint vallásos munkáinak kéziratait Grosbois-ba vigyék, ami 1735 után, Mikes Kelemen jóvoltából valóban megtörtént. Szívét állítólag arany szelencébe zárták, s a szerzetesek Yerres település templomának temetőkertjében
méltó helyre temették. A sír és a rendház a „nagy” francia forradalom pusztításainak martalékává vált, ami akár szimbolikus jelentést is adhatna a két jelentős mozgalom közötti különbségnek. Rákóczi ottani emlékét az a forradalom pusztította el, amelynek semmi köze nem volt a fejedelem tiszta szabadságeszményéhez.
„Valahányszor Mohi, Mohács, Világos és Trianon hangulatába kerülünk bele, a gomolygó érzelmi hullámokból kiválik a Rákóczi alakja, akiben személyesül s egyszersmind tárgyiasul az örök magyar érzés” – írta az 1935-ben, II. Rákóczi Ferenc fejedelem halálának kétszázadik évfordulója alkalmából megjelent Rákóczi-emlékkönyvben Ravasz László, a nagy tudású református püspök.
Valóban, az örök magyar érzés, a „mi a magyar?” sokat boncolgatott kérdéskörének számos elemére adhat egyszerű és jól érthető feleletet Rákóczi életútja, egyenes és következetes álláspontja olyan – a nemzet szempontjából sorsdöntő – ügyekben, amelyekhez hasonlókkal ma is gyakran szembesülhetünk.
