Az északi sarkkörön túl, Szibéria, Kanada és Alaszka kietlen tájain egy egyre gyakoribb, aggasztó természeti jelenség rajzolja át a tájat, mégpedig a „zombitüzek”. Bár a hagyományos erdőtűzszezon a nyár végével és az első havazásokkal egyértelműen lezárul, a helyi erdővédelmi szolgálatok beszámolói szerint ezek a tüzek egyszerűen nem hajlandók kialudni. A lángok a téli fagyok beköszöntével a felszín alá húzódnak, és hónapokon át láthatatlanul élnek túl. Tavasszal, amint a hó elolvad, a semmiből bukkannak fel, és újra lángba borítják az erdőket. Ez a bizarr folyamat nemcsak a tűzoltási stratégiákat borítja fel, hanem a globális klímamodelleket is teljesen átírja.
A felszín alatti parázslás
Hogy lehetséges mindez? A titok a talajban és a hótakaróban rejlik. Rebecca Scholten, a hollandiai Vrije Universiteit Amsterdam kutatójának a Nature folyóiratban közzétett kutatása alapján bizonyítást nyert, hogy a jelenség a vastag, szénben gazdag tőzegréteggel borított területeken a leggyakoribb. Amikor a nyári aszályban egy erdő leég, a tűz behatol a talajba. Bár az oxigénellátás itt nagyon szegényes, a tőzeg kiváló üzemanyagot biztosít a nyílt láng nélküli, lassú parázsláshoz. A ráhulló vastag téli hó pedig szigetelő paplanként működik: megvédi a tüzet a fagyos levegőtől, miközben megakadályozza, hogy a nedvesség a mélybe szivárogjon és kioltsa azt. Amikor tavasszal a hóréteg eltűnik, a szél friss oxigént juttat a parázshoz, ami így ismét felszínre törhet és újabb területeket pusztíthat el.
Új tűzoltási taktikák
A jelenség teljesen új kihívás elé állítja a tűzoltókat, hiszen a bevált módszerek itt csődöt mondanak. A katasztrófavédelem általában műholdakra támaszkodik a tüzek felderítésében, de a téli hótakaró és a parázsló tőzeg alacsony hőmérséklete miatt a műholdak gyakorlatilag használhatatlanok ezekre a felszín alatti anomáliákra. A védekezés így sokszor vakon történik, egészen addig, amíg hőkamerákkal felszerelt drónokkal vagy gyalogos járőrözéssel fel nem fedezik a hó alól felszálló apró füstcsíkokat.
Ha megtalálták a gócot, a küzdelem csak akkor kezdődik igazán. A kanadai tűzoltók tapasztalatai szerint a vizet szinte lehetetlen a fagyott, vastag tőzegbe juttatni. Helyette nehézgépekkel, például buldózerekkel kell kifordítani a parázsló földet, majd vékony rétegben szétteríteni a havon, hogy az a hideg levegőn lehűljön. Ez a lápvidéken rendkívül veszélyes és drága feladat, mivel a hatalmas munkagépek könnyen elsüllyedhetnek a mocsaras terepen.
Az ördögi kör
A fák elpusztításán túl a „zombitüzek” igazi veszélye a jég alatt ketyegő klímabomba aktiválódása. A Woodwell Climate Research Center elemzései rámutatnak, hogy az északi sarkvidék permafrosztja – azaz az évezredek óta állandóan fagyott talaj – mintegy 1400 milliárd tonna szenet rejt, ami jóval többszöröse annak, mint amennyi jelenleg az egész bolygó légkörében található. Amikor a felszíni tőzegréteg leég, a permafroszt elveszíti a természetes hőszigetelését, és drasztikus olvadásnak indul.
Ez a folyamat a talaj beszakadásához, úgynevezett „termokarsztok” kialakulásához, valamint a mélyben rejlő, ősi gázok kiszabadulásához vezet. Az oroszországi Jamal-félszigeten például a felmelegedő és berobbanó metán hatalmas, űrből is látható krátereket szaggatott a tájba. Ezek a kráterek vizuálisan is sokkoló bizonyítékai annak a felszín alatt zajló drámai átalakulásnak, amely az egész régiót érinti. Mivel a metán a szén-dioxidnál nagyságrendekkel erősebb üvegházhatású gáz, a légkörbe jutása egy felgyorsuló, öngerjesztő folyamatot indít el.
Rekordkibocsátás és klímahatások
A tüzek kiterjedése és intenzitása ma már globális léptékű hatásokkal jár. A Copernicus Légkörfigyelő Szolgálat (CAMS) adatai, valamint Mark Parrington vezető kutató elemzései szerint a térség kibocsátása folyamatosan dönti meg a korábbi történelmi rekordokat.
Ezek az extrém tüzek ráadásul olyan intenzív hőt termelnek, amely képes saját időjárást generálni. Az úgynevezett pyrocumulonimbus (tűzvihar-felhők) füsttel teli zivatarokat hoznak létre, amelyek egészen a sztratoszféráig juttatják fel a kormot és a különböző aeroszolokat. Ez nemcsak a levegőminőséget rontja világszerte, de az ózonréteget is károsíthatja. Amikor pedig a sötét korom visszahullik a tiszta sarkvidéki hóra és jégre, a felület elsötétül és csökken a talaj albedója, az-az kevesebb napfényt ver vissza, ami végül tovább gyorsítja a jégtakaró olvadását.
A „zombitüzek” egyértelműen rávilágítanak arra, hogy a klímaváltozás már nemcsak a meleg hónapok problémája. Ahogy a nyarak egyre forróbbak és aszályosabbak lesznek, a télbe nyúló földalatti lángok egyre nagyobb területeket fenyegetnek. A jövőben a hagyományos tűzoltás már nem lesz elegendő; a drónos felderítésnek, a preventív tőzegláp-helyreállításnak és az átfogó klímavédelmi lépéseknek kell előtérbe kerülniük, hogy esélyünk legyen megállítani ezt a láthatatlan, jég alatt ketyegő bombát.
