ĀFeledhetetlen az 1969-es esztendő. Tizennyolc éveseknek a világra meg az önmagukra eszmélés legelső, eszmei-intellektuális síkon életre szóló, meghatározó jelentőségű stádiumát tekintve meghatározó jelentőségű
ĀLassan, de biztosan felmondja a szolgálatot az íróasztalom előtti szék
ĀNagykanizsával szemben régi adósságaim vannak. Vagy húsz éve kaptam egy ott élő magyartól egy vékonyka füzetet
ĀÚj egypártrendszerről hallok, szegénységről, pánikszerűen távozó, kínzón hiányzó fiatalokról
ĀUgyan ki is emlékszik már arra, ki volt Luis Corvalán? Elárulom: a chilei kommunista párt főtitkára, 1958-tól
Ā„Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel” – énekelte anno a Locomotiv GT. Rég volt, tán igaz sem volt
ĀAkkor még szeptember volt és napsütés, most október és már inkább felhők, mégis, az érzés ugyanaz. Mintha egy nagyhatalom hadseregének katonája lennék
ĀEmlékszem azokra a falfirkákra a kilencvenes évek közepéről (később, 2002 és 2010 között is emlegették): „Birka nép.”
ĀMegehültem, ahogy a székely mondja, s a vágyat csillapítandó, a több mint puccos, immáron parádés számú és választékú péksüteményes egyikénél teljes kiőrlésű lisztből készült péksüteményt kértem.
ĀA császár főhadsegéde – akitől a magyar főváros Joszif Visszárionovics Sztálinnal együtt csak 2011-ben vonja meg a díszpolgári címet – igen elégedett lehetett azon az októberi délelőttön
ĀAzt hiszem, Sára Sándort egész életében az érdekelte igazán, hogy még mindig nyílnak a völgyben a kerti virágok. Meg kell őket mutatni, mennyire igazak, és mennyire a mieink
ĀA találkozások tudvalevően gyakran meglepetéseket tartogatnak: egykori Duna tévés kollégámat, Csáky Zoltánt legalább tíz éve nem láttam, arról meg pláne nem tudtam, hogy könyvben tette közzé valamikori televíziós beszélgetéseit
ĀJó néhány nap eltelt már az év meccsének kikiáltott és számunkra szomorúan végződött magyar–szlovák EB-selejtező óta, nekem mégis újra – sokadszorra – olyan kérdések járnak a fejemben, amiket ez a mérkőzés csak újra a felszínre dobott
ĀBékés hétköznapi délután a 230-as buszon. Szép, nyár végi napsütés, a Damjanich utcai megálló után, a Hősök terénél szállnak fel legtöbben
ĀMárai nagy könyve, a Szindbád hazamegy eszembe juttatja Illyés Gyula egy réges-régi interjúját, benne egy furcsa válasszal: melyik a kedvenc évszaka, kérdezték, s ő – megdöbbenésemre – azt válaszolta, hogy egyre inkább az ősz
ĀHarminc éve szabadon 14. A délvidéki magyarok lélekben lassan „jugoszlávvá” kezdtek válni
ĀHarminc éve szabadon 13. A Vicei-ügy(ek) felmutatták a maradék Jugoszlávia-mítosz mögött a rezsim igazi arcát, hatalmasat lendítettek e sorsdöntő években a „jugónosztalgiák” szétoszlatásán
ĀMár augusztus 19-én ott a távirat, amely jelzi a birodalmi külügyér Moszkvába érkezését. Kedélyesen fogadják. „Jókorát veszekedtünk, igaz-e?” – üdvözli mosolyogva A Népek Atyja
ĀTűz a nap, és azon kapom magam, hogy az ünneplő tömegben az egyik, az ország dolgának szerét ejtő magyar tekintete van rajtam
ĀBoldogult Duna Tévé-s koromban, forgatásra utazván a jól ismert jelenet: hárman-négyen a kocsiban, operatőr, technikus (legtöbbször egyben gépkocsivezető is), olykor esetleg hangmérnök és/vagy rendező – no meg én, a szerkesztő
ĀAz utolsó ítéletről szóló középkori mise-ének emlegeti a harag napját (dies irae). Ez az a nap, amely világot hamuvá teszi. Isten haragjának napja
ĀJúlius 25-én Berényi felhozatja a pincéből a bebörtönzötteket, egy szakasz román katonával kihajtja őket a városból, aztán halomra géppuskázzák mind a negyvenhetet
ĀMagyar titkok a la huszadik század… Endreszék, akiknek páratlan teljesítményéről a minap lapunk is megemlékezett, a szovjet hódoltság idején többszörös okból fekete báránynak számítottak
ĀGyakran elnézegettem azt a táblát ott a szegedi Petőfi Sándor sugárúton, amerre a Szabadka felé vezető út indult: „Szeged–Beograd 223 km”
ĀPécska nagyjából félúton Makó és Arad között fekszik, itt született gróf Klebelsberg Kuno
Ā„Hát mögindútak”, mondja meghatottan egy atyafi a mellette állónak, „Mög végre, hála az Úristennek”, mormolja amaz a választ
ĀA kalauzok meg a régi villamosok rekviemje persze a régi városok, a régi világ olyan rekvizítumaiért is szól, mint a jéggyár, a bambi vagy a kétforintos fagylalt
ĀMert a kultuszok – kultuszaink – az életmentő jellegű nemzeti tudat, ebből következően pedig a belőle kinövő és ledönthetetlen, óriás fává erősödő nemzeti méltóság, erő és öntudat dobbantódeszkái lehetnek
ĀHát a sors – meg a városrendezés – kifürkészhetetlen akaratából ide kerültünk, a Duna-korzóra, a Vigadó meg Petőfi szobra közé, a régi Pest legnépesebb és legfelkapottabb sétaterére
