Tegnap ünnepelte ötvenedik születésnapját Rátgéber László kosárlabda-mesteredző. Kilencszer vezette bajnoki címre csapatát, s itthon az egyetlen olyan szakember, aki szövetségi kapitányként irányította a női és a férfiválogatottat is. Születésnapja alkalmából interjút készítettünk vele.
– Nagy ünneplés volt tegnap este Pécsett, Rátgéberéknél?
– Nem, nem. Csak a legközelebbi családtagjaim és néhány barátom köszöntött fel. Hétköznap volt, dolgoztam, s valószínűleg a hét végén a feleségem, Csák Magdolna, aki százhuszonötször szerepelt a válogatottban, szervez valamit, mert azt látom, napok óta nagy a titkolódzás a házban.
– Nem hiányzik hétvégeken a kosárlabda, a pálya széle, az izgalom?
– Tudja, úgy vagyok vele, hogy eleget voltam reflektorfényben, mindennap örömmel megyek be az én nevemet viselő akadémiára. De természetesen nem állítom, hogy soha többet nem fogok leülni semmilyen csapat kispadjára. Most ez a feladatom, a nevelés, s egyelőre tökéletesen kielégít. Jó nekem.
– Ha gazdag edzői pályafutására visszatekint, akkor mit emelne ki?
– Nehéz sorrendet felállítani, de mindenképpen dobogós lenne a női válogatottal Eszéken aratott győzelmünk, ami hosszú idő után Eb-szereplést jelentett. Aztán a Mizo Pécs aranykorát is mindig szívesen idézem fel. S olyankor beugrik, hogy egy-egy meccsünk előtt az egész város kosárlázban égett, és ma is sok zászló díszeleg a nekünk akkor otthont adó Lauber Dezső Sportcsarnok falán.
– Hogyan megy az akadémia?
– Ha az elmúlt ötven évemet visszafordítom, akkor, ugye, abból minimum három évtizedet élvonalbeli vagy válogatottnál dolgozó kosárlabdaedzőként töltöttem. Tisztában vagyok vele, hogy azok a sikerek – és persze szerencsére a kudarcok is – azért mulandók. Az viszont nem mulandó, hogy ha végigsétálok Pécsett az utcán, még ma is megállítanak ismeretlenek is, és veregetik a vállamat. Én úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy tudtam az emberek életére hatni, s talán tudtam nekik néhány derűs percet, órát, napot adni. Ha pedig így van, akkor semmi sem történt hiába.
– Visszatérve edzői karrierjére, gondolom, a Bajnokok Ligája-győzelem az orosz Szpartak Moszkvával mindenképpen az emlékezetes sikerei közé kívánkozik.
– Igen, az volt talán edzői karrierem csúcspontja. A Szpartak edzőjeként az elődöntőben legyőztük a Jekatyerinburgot, s mondhatnám, hogy másnap a döntő már gyerekjátéknak tetszett, de az is iszonyatos, idegőrlő csata volt.
– Voltak kedvenc játékosai, edzőkollégái?
– Persze, kinek nincsenek ezen a pályán. Örömmel, büszkén dolgoztam együtt Iványi Dalmával vagy a fiúknál Hanga Ádámmal. És természetesen igyekeztem mindenkivel jó viszonyt kialakítani, bár tudom, hogy ez nem mindig sikerült. De az ünnep alkalmával csak a szépre emlékezem.
– Így, ötvenévesen még vannak álmai, mit szeretne megvalósítani, elérni?
– Hogyne lennének álmaim, sőt, egyenesen terveim vannak. Itt, az akadémián kineveltünk több korosztályos válogatottat, és ha megkapjuk a beígért csarnokunkat, amely, azt mondják, pár éven belül felépül, akkor az utánpótlás mellett egy felnőtt élvonalbeli csapatot hozunk össze, ahol újra Rátgéber szaladgál majd a vonal mellett.
