Napja volt…

Aranyérme nem a véletlen műve. Sokféle baja, bánata mellett a vívás mindig kapaszkodó volt az életében. Ebbe ölte bele minden energiáját, és ehhez maradt hűséges. És a hűség meghozta a gyümölcsét. Hányszor vett rész úgy világversenyen, hogy magányos farkasként, egyedül csatázott az ellenfelekkel! De kibillenthetetlen volt. Járta a maga útját, és Kulcsár Győző személyében megtalálta azt az embert is, akinek a keze – most már hányadik alkalommal, Győző? – aranyat ért.

Nemrégiben Emesét a mesteréről kérdeztem: „Pótapám, kínzóm, nagyon közel áll a szívemhez” – ezt mondta róla. „Jellemezze az iskoláját!” – faggattam. „Dinamikus, erős, technikás, gyilkos.” „Sértésre is hajlamos?” „Hát hogyne! Sok mindenre… Főleg a kilóimmal foglalkozik. Hogy ha valami nem jön össze, akkor csak úgy zsigerből odavág az embernek. De annyi év után már nem veszem zokon.”

„Előfordult néha, hogy elpityeregte magát?” „Persze… Néha? Sokszor!” „Érezni lehet rajta, hogy milyen a hangulata?” „Hogyne. Ha rosszkedvű, akkor az iskola végén fel kell engem mosni a pástról. Akkor meghajt, akkor semmi sem jó. Ha ki akar védeni, a mai napig ki tud védeni, mert még mindig olyan gyors a keze. Tehát csak tőle függ, hogy mi sikerül és mi nem.”

„És ha jókedvű?” „Abban az esetben élvezzük mind a ketten az iskolát és nehéz akciókat is csinálunk. Akkor is ugyanúgy megpróbál kibabrálni velem, de akkor kevésbé tud, mert jól megy nekem is. Szokta is kérdezni: miért van az, hogy egyik nap minden klappol, és utána három napig semmi sem jön össze? Fogalmam sincs. Ha tudnánk, a formaidőzítés megoldódna. Ugyanúgy vonatkozik az iskolázásra, hogy valakinek »napja van« – ahogy a francia mondja –, mint magára a vívásra.”

Szász Emesének 2016. augusztus 6-án „napja volt”. Jöhetett volna bárki, mindenkit legyőzött volna.

Nem tudom, most ki a boldogabb: Szász Emese vagy Kulcsár Győző, aki végre ott állhatott a tanítványa mellett…

Köszönjük mindkettőjüknek az előadást!